Kell egy hely... 3. - Csendes sziget a nyüzsgő metropoliszban

Egy bizonyos idő után eljön az a korszak, amikor az ember elsősorban nyugalomra, harmóniára és csendre vágyik, nem pedig a nyüzsgő nagyvárosra, állandó pörgésre és zsúfolt programokra, eseményekre. Én Ibizán sem a döbörgő klubokba mentem, hanem a számtalan, kristálytiszta öblök valamelyikébe. Dublinban sem a híres pubok érdekeltek, hanem mondjuk a Wicklow hegység ködgomolyos magánya. Szöulban sem a népszerű karaoke bárokat jártam, hanem a letűnt korok szépséges hangulatát felidéző impozáns királyi palotákat – na meg a csodálatos buddhista templomokat. Londonban menekülök a City állandó hangos zsúfoltságából, és szinte varázslatként, ajándékként találom meg a gyönyörű, léleknyugtató helyeket.

Így jutottam el a St Katharine’s Dock-ba, méghozzá közvetlenül a turistákkal állandóan tömött történelmi negyed mellett. Ha a Tower hídról lefelé jövet nem balra, a Tower felé sétálunk, hanem jobbra, az árkádok mögött csak kicsit elbújva egy varázslatos kis mennyország tárul elénk, a régi angol kikötők utánozhatatlan hangulatával. A dokk az 1820-as évektől fennáll, és hajdanán egzotikus áruk érkeztek ide messzi földekről: illatos teák, időtálló márványok, soha nem látott élős teknősbékák (akik sajna különleges és kedvelt levesként végezték az akkori viktoriánus korban).

Sok dokk volt és van Londonban, melyek a virágkorukat élték egészen a XX. század elejéig, amikor is kinőtték a méreteiket, a hatalmas teherszállító konténerek miatt. Az 1950'-es évek után bezárták őket, majd szerencsére újjáépítették – ezzel pedig paradicsomi állapotokat hoztak létre az ottlakóknak, az ott dolgozóknak – és a turistáknak, persze. Az öreg raktárépületekben fantasztikus kis üzletek és kávézók vannak, a nyugodt vízen pedig lakóhajók ringatóznak. (A St Katharine’s kikötőben van például egy Starbucks, az egyetlen, ahol nagyon szívesen dolgoznék.) Érdemes még felkereni a Dickens inn pubot, amit az ismert mesemondó unokája, Cedric Charles Dickens nyitott meg 1976-ban.

Péntekenként vásár van a kikötőben, de amúgy – hihetetlen, de – nem ér el idáig a metropolisz zaja, sőt, érdekes módon turisták sem lepték el a környéket. Jobb is így. Addig is megmarad nekünk a csendes séta az árnyas fák alatt, antik kis gyaloghidakon át az öblök között, nyugodt ejtőzés a víz mellett, ahol amatőr festők álmodják vászonra akvarelljeikben a saját érzéseiket a dokkról. Amikor azt írtam, hogy „kell egy hely”, akkor pontosan az ilyen helyekre gondoltam, mint a St Katharine’s Dock. 

... mert kell egy hely... 2.

... és Richmond bizony olyasféle hely. Ahová elmenekül az ember a forgalmas Londonból, hogy egy korhű, kicsinyke és bájos György korabeli városkába jusson, ami közvetlenül a Temze partján fekszik. Az külön értékelendő, hogy sima - bár kicsit hosszadalmas - metrózással is oda tudunk menni. (green - District line, mondjuk a Westminstertől Richmond felé.) Így heti bérlettel (weekly travel card) és szendviccsel és üdítővel felpakolva költséghatékonyan tudunk magunknak felejthetetlen fakultatív programot csinálni.

Ellenállhatatlan "cream-tea"

Az ember csak elindul az orra után a metrókijárattól, - ahol egyébként mozgó turistainformáció van, és azonnal ellátnak térképpel és útbaigazítással - és máris a középkori, óvárosi részhez ér. Szűk sikátorok, avítt cégérek és pompás pubok vannak ebben a kerületben. Némely kirakatban a tipikus angol krémtea kellékei hívogatnak - a klasszikus Viktória piskóta   és tejszínes tea. Richmond annyira hangulatos, hogy az embernek kedve támad mosolyogva járni-kelni. Ahova csak lépsz, szemrevaló dolgokat látszt. Apró, ám takaros kis előkerteket, régi templomudvarokat - ahol békésen ebédelnek a környező irodák alkalmazottjai. Megszámlálhatatlan színes bejárat tarkítja a túrát, tudjátok, az a bizonyos tradicionális angol ajtó, aminek a kopogtatójából Marley szelleme bújt elő és rémisztgette halálra Scrooge-ot Dickens Karácsonyi ének-ében. :)

A kikötőből behajókázhatunk Londonba.

Richmond Green, park mindenkinek

Bárhol is kanyarodsz el, élénkzöld parkba jutsz (Richmond Green) vagy a Temze partjára, ahol aztán igazi folyami élet zajlik. Ez a vidéki városka nem hiába volt a királyok kedvelt székhelye. I. Erzsébet itt halt meg 1603-ban, VIII. Henrik itteni palotájának pedig már csak az impozáns kőbejárata maradt meg egy tűzvész után - mégis jóleső libabőrödzéssel nézegettem az egykori tudor rezidencia maradványait. A parton juniálishoz illő hangulat fogadott. Az emberek a teraszos zöld füvön üldögéltek, és elnézegették a Hampton Court és Westminster felé induló kirándulóhajókat. Mások kikötőben a vízen himbálózó pub-ban frissítették fel magukat, ha volt rá elég pénzük. Többen a kisgyerek nagyságú és túlontúl merész hattyúkat etették. Igazi vidéki nyugalom és derű lengte át az öblöt, és én úgy éreztem, hogy akár minden hétvégén szívesen kiugranék ide. Béke volt, napsütés, jókedv és harmónia. Igazán úgy éreztem, hogy a nyár elkezdődött Angliában is.

Old Palace, ahol a szoknyapecér, "nagytermészetű" VIII. Henrik is élt.