"Esik eső, meg sem áll ma..."

Eleddig sikerült megúsznom, de ma megismerkedtem azzal a bizonyos tipikus angol időjárással, amiről tanultunk a gimnáziumban az angol órán, a jellegzetes dialógusoknál. Most már megértem, hogy a briteknél az időjárás témája olyan fontos, mint mondjuk a köszönés. Konstans és releváns jelenlévő, elvonatkoztatni tőle lehetetlen, szóval nem csodálkozom, hogy állandóan napirenden van. Nem tudom szépíteni: az angol időjárás GUSZTUSTALAN. Legalábbis a most éppen aktuális, átmeneti tavaszi időjárás. Lehet, hogy nyáron jó, lehet, hogy télen elviselhető, de most - utálatos. Ellenszenves. Undorító. 

Mert hogy esik. Esik, állandóan, folyamatosan, nem akar alábbhagyni. Ha éppen szünetel, akkor is lóg az eső lába. Ha rákezd újra, nem zuhog, nem olyan, mintha dézsából öntenék, hanem csak úgy csendben, állhatatosan. Szitál, permetez, hullik, szemereg, csöpög, szemez, pötyög... De nincs nap, amit szárazon megúsznánk. Itt alapvető kellék egy jó esernyő, - nem ám a 99p boltból, mert az simán átázik! - esőkabát, gumicsizma. A monitoromon van egy szép kis időjárás modul, ahol minden nap vonulnak a felhők, és mindig "mostly cloudy-rainy" az előrejelzés... Mielőtt megérkeztem, hetekig szinte kánikula volt. A szállásadóm szerint a szárazföldi éghajlat átköltözött a Szigetre, ami ugye nagyjából a miénknek felel meg: száraz, meleg nyár és hideg tél. Ez viszont olyan óceáni éghajlat, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Enyhe, igen csapadékos nyár, és enyhe, csapadékos tél. Igazi melegre vágyom, mediterrán 35 fokokra, egy csepp eső nélkül...! Nem akarom, hogy bekússzon a bőröm alá ez az alattomos nyirkos időjárás, mert most épp úgy érzem, és FORRÓ mediterrán MELEGET AKAROK, 35 fokot, eső nélkül!

Az azonban tény, hogy gyönyörű az égbolt ilyenkor. Csodálatosak a felhők, és a szürkés-ónos kék horizont egyedi, borongós árnyalattal festi meg a várost. Ráadásul a tömérdek eső csodát művel a fákkal, bokrokkal, virágokkal. Eddig még soha nem látott csak Írországban látott kicsattanóan zöld, dús és buja növényzet van mindenhol. Az angolok nem hiába büszkék a kertjeikre, parkjaikra. A sokszor elátkozott langy eső csodát művel a természetben. A Tower Bridge-nél jártam, és szépséges kis panorámaképet készítettem, mert a szcéna lélegzetelállító volt, komor és monumentális, a haragos időjárásnak megfelelően. Ennwk ellenére azt hiszem, hogy az angol időjárást és legfőképpen esőt soha nem tudom majd megszokni. 

Note

• Megérkezett pár napja a bankkártyám. (PIN-kód majd később jön, bankszámlaszám megvan.)

• Megkaptam az NI számot a hivataltól, hivatalosan is. (Plasztik kártyát később postázzák.)

• Van munkám. Ma voltam próbanapom egy kávézóban, holnaptól felvettek, a hétvégéim szabadok lesznek.

Most már csak örülni kéne egy kicsit. Elkövetkezendő feladatok:

• Másodállást találni a hétközbeni estékre, vagy a hétvégékre.

• Ingyenes vagy olcsó angol nyelvtanfolyamot keresni a munkahelyem közelében.

• Jobban örülni, még inkább felfedezni a várost, és megpróbálni jól érezni magamat benne.

... mert kell egy hely...

ahova bármikor elmenekülhetsz. Amit megtaláltál magadnak, mert ha rossz napod van, legyen hova elrejtőznöd. Ahova könnyen eljutsz. Ahol képes vagy feltöltődni energiával, ahol feleded a gondjaidat. Ahol olyan gyönyörű a környék, hogy eszedbe jut újra, milyen jó is (néha) élni. Mert akárhová vet a Sorsod, ezt a helyet kutasd fel és találd meg magadnak igen hamar. Az lesz a Te mentsvárad. És ha nagyon elkeseredsz, és úgy érzed, elhagyott az erőd, akkor – ha megteheted, - vegyél kölcsön egy gyereket, és eredj mihamarabb arra a „Te helyedre”, hogy legyen miből vitalitást merítened, és folytatnod az érdemtelen, küzdős és szürke hétköznapokat.

„Kis Velence”. Egy magyar barátom mesélt nekem róla, aki kint él Londonban hosszú és kibírhatatlannak tűnő évek óta. Ő naponta próbál a Little Venice csatornái mellett kiépített kerékpárúton bebiciklizni a városba, és vissza. A kanálisok hivatalosan a Regent’s canal és Grand Union Canal nevet viselik, és három fő ágon futnak szerte Londonban, a Warwick Avenue (Bakerloo – barna vonalszínű) metróállomástól. A szerencsés "londonerek" csodálatos, színes és egyedi lakóhajókon élnek itt. A vízi utakat hihetetlenül burjánzó, zöld parkok szegélyezik, mint például a Regent's park és az ékszerdobozkányi Rembradt tér. Hangulatos hajócskák kísérik a sétánkat, és a jómódúak még a kis hullámokon himbálózó étterem-hajókon is fogyaszthatják a délutáni teájukat. (Titkon megsúgom, hogy a park füvén a pokrócon csipegetett piknik uzsonnának is ugyanolyan jó íze van, mint az éttermi fogásoknak... J)

Little Venice egy utánozhatatlan idilli foltocskája a harsány és örökké „busy” Londonnak. Szemnek, fülnek és léleknek gyönyörűséges, pozitív energiában bőséges pillanatokat élhetünk itt meg.

Azt hiszem, megtaláltam az „Én helyemet”.

Letaglózó élmény

Na, ezt azért nem kellett volna látnom. Ez nagyon durva volt... ezt azért kihagytam volna... Bár ne jártam volna arra, bár ne is mentem volna a közelébe, és bárcsak nem is tudnék a létezéséről...! Mert így csak a szívem szakad meg, és valami elképesztő méltatlankodás van bennem: miért pont ilyenkor, miért ilyen szerencsétlen időpontban, miért ilyen fájó szívvel kellett ezt megélnem... most, hogy ekkora űrt hagyott maga után, elhatároztam, hogy többé be sem teszem a lábamat oda... Amíg nem találok munkát és nem kapok fizetést,

- FELÉ SEM NÉZEK A PRIMARK-NAK, ÉS NAGY ÍVBEN ELKERÜLÖM!!!

Saruk, sokféle, 4-8 font között

... mert tudniillik én nem is hittem el... Csak amolyan "urban legend"-nek gondoltam, amikor Angliát megjárt ismerőseim mondták, hogy létezik egy bizonyos Primark nevű üzletház, ahol FILLÉREKÉRT lehet megkapni az aktuális trendnek megfelelő ruhákat, cipőket, kiegészítőket. Meg hogy Londonba üres bőrönddel érdemes menni, mert nagyon olcsón lehet ruhaneműt vásárolni, és az embernek csak a szíve fáj, ha nem tudja hazavinni a túlsúly miatt. Bla-bla-bla, mondtam én magamban, majd pont a briteknél lenne olcsó a ruházkodás, ahol minden más iszonyat drága, - az ízlésük meg, ugye, nincs a topon, mint köztudott.

Balettcipik, 4 fontért darabja...

Színes ruhák 4-5 fontért...

Na de most aztán... bementem én a Primarkba, ami tőlünk 20 percre van, abban a középkori piacteres kis városkában, Romfordban. Láttam, hogy ott van, szkeptikusan elmosolyodtam, majd bementem, azzal a céllal, hogy megcáfoljam a túlzó híreket... Hát, jelentem, a hírek nem túloztak. A Primark egyszerűen TÖKÉLETES. Tetőtől-talpig fel tudtam volna öltözni, csodálatos fazonú, színű trendi ruhákba és cipőkbe. Állati jó kalapok, sálak, táskák, bizsuk vannak ott... Észvesztően csini ruhák és tunikák, őrjítően csábos és divatos saruk és szandálok! Összeillő fürdőruhák és hozzávaló szettek miniruhával, strandpapuccsal és kendővel... és még annyi minden, hogy fel sem tudom sorolni...

A gyerekek próbálják magukat
szórakoztatni, amíg az anyukák
órákat töltenek itt

... és mindez TÖREDÉKÉÉRT az otthoni árnak, és mindez nekem való NAGY MÉRETBEN IS, ami égi ajándék a frusztráló koreai XXS-es méretek után... Egyszóval igaz a legenda. A Primarkban fillérekért (pennykért) lehet bevásárolni, természetesen gyerekeknek és férfiaknak is. Próbáltam pár fényképet készíteni suttyomban, mert amúgy totál letaglózva mászkáltam fel s alá, és persze igyekeztem kicselezni a biztonsági őröket, mert ugye nem lehet fotózni. Mivel a Lányom áradozott erről az áruházról, és vásárolt is pár fontért cipőt és ruhát, amikor Londonban volt a gimnáziumával, meg akartam róla bizonyosodni, hogy tényleg így van-e. Hát most már tudom. És azt is tudom, hogy megvan a legnagyobb motivációm arra, hogy minél hamarabb munkát találjak és pénzt keressek. :)))

Igen, ez nem ámítás, csizmák 2 fontért...



Bankszámlaszám és angol reggeli

Mivel ha tetszik, ha nem, a hivatalos ügyek intézését itt nem lehet halasztgatni, tegnap beugrottam - zárás előtt 5 perccel - a barkingside-i HSBC bankba. Mivel itt nagyon nehéz angol bankszámlaszámot nyitni

- állás, vagyis munkáltatói igazolás, vagy

- bejelentett lakhely és saját névre szóló közüzemi számla nélkül,

informálódtam egy kicsit. Hallottam is, meg Angliában élő blogokban is olvastam, hogy a HSBC olyan bank, amely csupán útlevélre, és egy folyamatban lévő NI számra is nyit számlát. Plusz ez a bank létezik Magyarországon, így ezt a momentumot is jó jelnek tekintettem. Még zárás előtt adtak egy időpontot, ma reggel 9 órára. Ott is voltam, jóval nyitás előtt. Mint kiderült, nem sokat ért, mert elnézést kértek és mellé a türelmemet, fél óráig, mert nem volt ott az érdemi ügyintéző. Addig is kihasználtam az alkalmat, és végre megvalósítottam az egyik kis gyarló vágyamat: IGAZI angol reggelit ettem, ANGLIÁBAN. :)

Nekem ez nagy dolog...  két évvel ezelőttig csak filmekben láttam és regényekben olvastam az angol reggeliről. Első hallásra még idegenkedtem is tőle - micsoda képtelenség reggelire babot enni, és ha még hozzávesszük az originális "english breakfast" alapreceptjét, akkor párolt paradicsom és gomba is dukál hozzá. (Ínyenceknek még zabkása is. Az íreknél meg valami szörnyű helyi hurka, erről Dublinban élő barátom tudna mesélni.) Aztán két éve jártam Londonban, turistaként. Egy kicsi és olcsó garniszállóban foglaltam szobát, a Paddington mellett.  Azért is ott, mert imádom Miss Marple-t és a híres állomáson játszódó krimit,  és mert igazi angol reggelit adtak, kontinentális helyett. Nos, én akkor lettem függő... otthon is elkészítettem néha ezt a tartalmas ennivalót, és a családnak is nagyon ízlett. Mindenkinek ajánlom, érdemes kipróbálni, előítéletek nélkül. Az ízek olyan egyedi zamata jön össze a hozzávalókból (tükörtojás, bacon, kolbász, párolt gombafej és paradicsom, kisszemű, nem erős fehér konzerv bab, vajas pirítós, esetleg barna szósz és ketchup), hogy az ember módszeresen megkívánja, időről-időre. Na szóval, Barkingside főutcáján több ilyen jellegzetes reggelizőhely van, és az egyikben elfogyasztottam az igen pompás és nagyon laktató reggelimet, tejes kávéval. (Megjegyzés: most már értem, miért hagyják ki az angolok az ebédet, vagy esznek helyette valami könnyű snack-et. Ez a típusú, gazdag reggeli meg a délutáni laktató "cream tea" bőven kitart a bőséges vacsoráig.)

Aztán visszamentem a bankba, és egy nagyon kedves (afrikai) ügyintézővel fél óra alatt létrehoztuk a bankszámlaszámot. Útlevél, magyar személyi igazolvány és lakcímkártya kellett hozzá. Vittem egy otthoni OTP-s havi folyószámla kivonatot, annak csak nagyon örült. Az NI szám igazolásra rá sem nézett. Ellenben segített aktiválni az internetes bankolásomat, és adott egy igazolást a leendő munkáltatómnak, hogy létező bankszámlaszámom van, ide lehet utalni a munkabért. Egy hét múlva postán kapom a kártyát hozzá. A hölgy azzal tetézte a jóindulatát, hogy elkérte az önéletrajzomat, azzal, hogy körbemutogatja az ismerőseinek, hátha valaki tud állást ajánlani nekem.

Egy hivatalos ügy megint kipipálva, és megint kellemes tapasztalatokkal járt az egész. Szerencsés vagyok. Most már valóban minden adott ahhoz, hogy munkám legyen végre. Amen.

HSBC welcome package

 

"Kis lépés ez egy embernek..."

1. Tegnap megvolt az interjú az NI számmal kapcsolatban. Az internetről kinyomtatott térkép alapján jutottam el a Whitechapel körzetben lévő Job Center Plus irodába. (Whitechapel megér egy külön bejegyzést. Nekem egyből a Hasfelmetsző Jack ugrott be róla, aki itt szedte az áldozatait, no meg Sherlock Holmes vámpír története. Mára a környék tipikus arab negyeddé vált, és ez a jellegzetes orinentális létforma érdekes diszharmóniában mutatkozik meg a régies angol díszlet között.)

Az iroda előtt összefutottam négy magyar fiatallal, de amikor bementem, már mindenféle náció képviseltette magát. Azonnali segítséget kaptunk, csak egy szimpla jelentkezési lapot kellett kitölteni. Név, születési dátum, a tegnapi telefonos beszélgetésen kapott azonosító szám és az interjú dátuma került rá. Nem sokkal utána behívtak minket, ötösével. Azt hiszem, most éppen kedvelnek az Égiek, mert egy kiköpött Forest Whitaker hasonmás ügyintézőhöz kerültem. Nagyon kedves és segítőkész volt, gyakorlatilag ugyanazokat a kérdéseket tette fel, melyeket tegnap megválaszoltam a telefonban. A beszélgetésünk beszéde azért tartott fél óráig, mert először is elém tolt egy cetlit, amire 5 darab gyakori magyar férfinév volt felírva. János, Sándor, István, József, Gábor. Először nem értettem, mit akar vele, és rémülten gondoltam, hogy valami teszt. Kértem, hogy ismételje meg, mit is szeretne... Erre mondta, hogy biztos benne, hogy az apukám neve valamelyik ezek közül. Nem, mondtam, Elemér az apukám. Erre roppant csalódott lett, és mentegette magát, hogy nála csak ilyen nevű magyar férfiak regisztráltak, és hogy ő biztos volt...

Aztán - miközben szorgalmasan töltögette a szükséges formanyomtatványokat - egyszer csak elkezdett mesélni a kedvenc magyar hősnőjéről, Egerszegi Krisztináról. Egyre lelkesebb lett, és megmutatta, hogy a kedvenceihez van elmentve a wikipedia-s oldala. Áradozott az olimpiákról, lefordíttatta velem Vitray híres kommentjét: „Gyere, Egérke! Gyere, kicsi lány!" Őszinte elismerés látszott rajta, ahogy mesélt nekem (!!!) az úszónő olimpiai sikereiről.

Mindeközben feltűnt neki, hogy két vezetéknevem van. Majd amikor ráeszmélt, hogy házas vagyok, és kérdezte a Férjem adatait, diadalittasan kiáltott fel, hogy na ugye hogy neki volt igaza, és van "Sándor" a családban. Dicsértem a sikerét, mert úgy hallottam, hogy az angolok nagyon adnak arra, hogy nyerjenek akámilyen hevenyészett fogadáson...

Az ügyintézés vége felé pedig rátért a híres melbourne-i vizipóló meccsre. Mutatta a monitorán az idevágó oldalt, és elképesztő tisztelettel áradozott a szovjet inváziótól szenvedő, mégis hősiesen viselkedő magyar sportolókról. Fejből tudta a megszállás dátumát és intervallumát - lenyűgöző teljesítmény ez egy idegentől  angoltól. Boldog volt, amikor ajánlottam neki a két filmet, ami erről a valóban kivételes meccsről szól. (Szabadság, szerelem - Freedom's Fury) Legvégül úgy köszönt el tőlem, hogy Puskás természetesen mindörökké a leghíresebb magyar marad.

Totálisan meg voltam hatva. Nem csak azért, mert normálisan elintézte az ügyemet, hanem azért is, mert tisztelettel és hozzáértéssel szólt a magyar (sport)történelem jeles eseményeiről és kiváló személyiségeiről. Roppant érdekes megfigyelni, hogy külföldön az embereknek mi és ki ugrik be Magyarországról, milyen hozzáállással beszélnek rólunk és az országunkról.

(Az NI számot egyébként 1-2 hét múlva kapom meg postai úton, addig is kiadtak egy három oldalas, A4-es méretű nyomtatványt, hogy a jelentkezés megtörtént, és ezzel az igazolással kezdhetek legálisan dolgozni az országban. Ami még meglepett, hogy az itteni tartózkodási címemre már tegnap érkezett egy levél, a nevemre, miszerint tudomásul vették, hogy elkezdődött az Insurance Number-em hivatalos igénylése. Egy kis lépést megint tettem az itteni életem megalapozásában.)

Covent garden

A Westminster kerület a kedvencem
Londonban. Egyelőre. :)

Első nekifutásra leltem rá a kedvenc londoni helyemre - ezt már így látatlanban megelőlegezem magamnak, bár tömérdek hangulatos helyszín akad még itt, azt már látom. Londonban az a jó, hogy a legfrekventáltabb nevezetességek zsinórban vagy egy kupacban vannak, általában az egyes zónában.  Így nagyon könnyen elérhető és "letudható" sok nevezetesség, ha siet az ember. Bámelyik metróvonalon érkezünk a belvárosba, ott már érdemes sétálni. Nagyon jó és informatív táblák igazítják el a turistákat, szóval eltévedni gyakorlatilag lehetetlen.

"Fish and chpis" a galamboknak is.

Hangulatos piackép a csarnokban

Szóval a Covent Garden. Eredetileg egy hatalmas fedetlen piactér volt, ami jelenleg is funkcionál, csak már nem eladótérként. Utcai mutatványosok, előadóművészek, zenekarok és énekesek produkálják a placcon magukat az egyre nagyobb számú turistának. Az árusok, üzletek, kávéházak és pubok pedig betelepültek a szépen és korhűen felújított, viktoriánus nagycsarnokba. Elmondhatatlanul hangulatos az egész. Érdemes körbe-körbe sétálni a standok között, ahová beszűrődik a színvonalas utcazene. A mélyebb szintről ínycsiklandozó illatok szállnak felfelé, mert a pubokban folyamatosan szervírozzák a híres "fish and chips"-et, - ami az angolok nemzeti eledelének számít, és ez némi szánakozó mosolyt csak a magamfajta orcájára, a felülmúlhatatlan koreai és magyar konyha után... :)

Igazi angol "cream-tee".

Maga a Covent Garden hangulat átterjed a környező utcákban lévő kicsi vörös téglás házakra is, melyek tipikusan Viktória korabeli benyomást keltenek, a negyed über-divatos volta ellenére is. A piazzán bal sarkában (és valóban, az egész szcéna hordoz némi itáliai jelleget, ami érthető, hiszen olasz építész tervezte, olasz város főterének a mintájára) kissé modern kávézó található. Igen drága, de a felhozatal kompenzálja a luxust: itt ugyanis az általam áhított igazi angol "cream-tea" szettet szervírozzák! Ahogy fizetéshez jutok, ezt mindenképpen szeretném kipróbálni. Nem olcsó kényeztetés, de lucullusi élvezet: finom süteményekkel, pogácsával, vajjal-dzsemmel és édes tejszínnel dúsított ötórai tea a "cream tea".

Szórakoztató, felüdülő órákat lehet eltölteni a Covent Gardenben és a környező szépséges kis utcácskákban sétálgatva. Mondom én, hogy a kedvenc helyem lett. :)

Első "sikerem" Londonban

Siker az, amit annak érzünk és könyvelünk el. Ma nekem sikerült valami.

 

Túl vagyok az első hivatalos, telefonon történő ügyintézésen. Az angol telefonszám után a legfontosabb elintéznivaló minden Angliában dolgozni kívánó külföldinek a National Insurance Number kiváltása. Enélkül lehetetlen és illegális elhelyezkedni, mellesleg nem is érdemes. (Egyes munkáltatók, nagyvállalatok már a jelentkezési formanyomtatványukra is kérik az NI számot, tehát enélkül alig lehet munkát még csak keresni is.) A rendszer úgy működik, hogy fel kell hívni egy telefonszámot, ahol angolul beszélő operátorok fogadják a hívást. Feltesznek különféle kérdéseket, amelyekre azért előzetesen fel lehet - és kell is! - készülni. Az evidens megválaszolhatóak közé tartozik az összes adat megadása. (Név, lakcím, születési dátum és hely, angol telefonszám, stb...) Jöhetnek még olyan kérdések, hogy mikor érkeztél, voltál-e már Angliában, igényeltél-e már valaha NI számot. Miért kell az NI szám, dolgoztál-e már Londonban, van-e már munkád. Van-e valami fogyatékosságod, szeretnél-e tolmácsot az interjúra...

Nagyjából ennyire emlékszem, mert totális stresszben és koncentrációban éltem meg azt a végtelennek tűnő 10 percet, amíg a beszélgetés tartott. Igen erősen kellett koncentrálnom, hogy megértsem az ügyintézőt, aki egyébként hallhatóan nem originális brit volt, hanem - gondolom - ugyanolyan emigráns, mint én. (Némileg jóval magasabb szintű nyelvtudással... :) Egyébként nagyon normális, mi több, segítőkész volt - ezért is gondolom, hogy nem angol. (sic!) Minden második mondat után exkuzáltam magamat, hogy legyen szíves lassabban, volna szíves megismételni, kérem betűzze le nekem... és ennek ellenére toleránsan és empatikusan kommunikált.

Ami fontos, hogy a beszélgetés végén adnak egy 9 számjegyű azonosítót, és azt a Social Office címet, ahová majd menni kell az angol TAJ szám igénylése miatt. Mivel egyenesen rettegtem, hogy nem értem meg ezeket a nagyon fontos adatokat, itt rátértünk szépen az állatkás betűzésre... "E, like elephant... S, like snake..." Ha ciki, ha nem ciki, így könnyebben ment. Londonban számokból és betűkből áll az "area code", ami olyan, mint nálunk az irányítószám. Roppant fontos, hogy egy betű vagy szám se legyen téves, mert totálisan más helyre tájol el minket.

Többektől hallottam, hogy sokszor heteket kell várni az interjúra, és a lakóhelytől legmesszebb eső irodába is elnavigálhatnak, mert nagyon sok külföli van még mindig, aki itt akar boldogulni. Jó ómennek tartom azt, hogy holnap délelőttre kaptam időpontot, egy hozzánk relatíve közel eső, észak-kelet londoni címre. Így ma éjszaka már csak azért kell izgulni, hogy eltaláltam-e a (gyanúsan) 9 számjegyű azonosítómat... S bár London ma is a sztereotip, szürke-esős és csúnyácska orcáját mutatta, én mégis jobb és reménytelibb érzéssel róttam a szeles utcákat a belvárosban...

Azt ígértem magamnak, hogy nem sírok...

(...jelentem, hogy tőlem független okok miatt ezt betartani nem tudtam.)

Elhatároztam, hogy (magányos és elhagyatott, sokszor kilátástalannak tűnő - önálló, reményteli, kalandos, - még ha néha nem is zökkenőmentes) angliai új életem kezdeti nehéz napjaiban sírni nem fogok. Mert hogy elejét kell venni az önsajnálatnak. Hiszen ha egyszer elkezdenek kontrollálatlanul ömleni azok a fránya könnyek, akkor már igen nehéz nem belelovalni magát az embernek a „hű, de szerencsétlen vagyok, és milyen nehéz most nekem, ki sajnál engem – no, ha senki, akkor majd én magamat...” nyomorult lelkiállapotba.

No de lakik velem itt egy hatéves a házban. A landlordom landladym kislánya, fogalkozására nézve tündér. (Fogadott családom tagjairól egyébként nem írtam még, de fogok, mert nagyon megérdemlik, hogy bemutassam Őket.) Hát ahogy ma teszek-veszek a nappaliban, egyszer csak kezembe akad egy úgynevezett „things to do” lista, amit mi, felnőttek, sokszor csinálunk magunknak. Erre fel persze a kicsik is, mert ezt látják mintaként. Így nézett ki a felsorolás, csatolom a képet róla:

Alul, bekarikázva zöld filccel - és az elintézettséget megelőlegezendő - egy fél kipipálással: munkát szerezni Melindának.

Hát hogyan lehetséges, hogy erre ne bőgje el magát az ember lánya...

Mert hogy a fogadó fogadott családom csirkepörköltöt ad nekem vacsorára – nagyszerű dolog. Hogy azonnal ellátnak telefonnal az érkezésem napján, és számot is adtak volna, ha nem kapok a repülőn – nem semmi dolog. Hogy az első fizetésemig, amíg nem tudok alaposan bevásárolni, mindent használhatok (fogyaszthatok) a lakásban – hihetetlen.  Hogy a landladym is segít nekem a munkakeresésben, azzal, hogy körbetelefonál az Angliában élő, pozícióban lévő magyar ismerőseinél, és interjút szervez nekem – több, mint csodálatos... Hogy a többi családtagnak is napirenden van a téma, hogy nekem minél hamarabb munkám legyen - ez is elmondhatatlanul jól esik.

De hogy a család hatéves tagja is felírja a saját listájára az intéznivaló fontos dolgok közé, hogy „get job for Melinda”...

Nos, ezen CSAK sírni lehet. Azzal a bizonyos jóleső, hálás, örömteli sírással...  :)

Csak öt percnyi sétára...

A hely, ahol most élek. Essex, Chigwell.

Levél A. Erikának

Napokig haldoklott a blogspot, meg némi technika problémám is akadt a blogjaim „átjárhatóságát” illetően, így elszállt a mátrixba egy olyan komment, amit szerettem volna megtartani. Más módon egyébként lementettem magamnak, pontosan azért, mert nagyon fontos nekem; álljon hát itt.

„Szia Mira,

Eddig csak only read voltam, de gondoltam, hogy ez egy alkalmas pillanat, hogy egy kis energiát küldjek, mert szükséged lesz rá. Szeretem az írásidat és a döntéseidet, hogy elég bátorságod van egy olyan életet élni, amiről én csak álmodok. A nehéz pillanatokban, melyekből minél kevesebbet kívánok neked, gondolj arra, hogy sokan vagyunk akik szívből szorítanak érted (értetek)a blogod által nem csak a közvetlen ismerőseidnek vagy fontos, hanem az olyan álmodozóknak is mint pl. én. Csak ismételni tudom önmagam, szívből szorítok érted Mira!”

Erika írta a kommentet, és én nem tudom, kicsoda Ő. De mindenképpen szeretnék, így, ismeretlenül is írni Neki.

Kedves Erika!

Engem sokszor ér az a vád, hogy szélsőségesen ingadozva reagálok mindenre, legyen az jó vagy rossz dolog. Tudom, hogy az emocionális szűrőm valószínűleg nem jól működik, mert talán kiegyensúlyozottabban kellene adagolnia számomra az érzelmeket. J Most mégsem tudom megállni, hogy ne írjam le, mennyire elmondhatatlanul jól estek a szavaid. (S hogy mennyire időben találtak meg, az sem mellékes...) Az utóbbi időben fontosnak hitt emberektől váltam meg, s így átgondolva, helyén és idejében történt az is. Emberektől, akiket „családtagnak”, „barátnak” vagy „jóakarónak és segítőnek” hittem, vagy – rosszabb esetben – hazudták magukat. Nos, megvallom, a legtöbb energiát ez vette ki belőlem. Ám mivel két pólusú az életben minden, vagy pedig – kedvenc egyetemi tanáromra emlékezve – bináris oppozíciókból áll a világ -  „vadidegen”, „ismeretlen” vagy alig ismert jószándékúakkal és segítőkkel (Őrangyalokkal...?) halmozott el a Jósorsom a krízisem közepén. (Talán mégsem akarta, hogy összeroppanjak... J) Ez utóbbi kategóriába sorollak eztán Téged is.

El kell hogy mondjak még valamit Neked. Nem olyan régen a következőket magyaráztam el egy embernek, akit nagyon szerettem. Más az, amit tenni szeretne az ember, más az, amit tennie kellene, és megint más, amit tesz vagy tenni fog. Ez a három csak a legszerencsésebb esetben esik egybe. Persze nem értette meg, ahogyan a legtöbb dolgot velem kapcsolatban. Nos, a döntéseim csak részben az enyémek. Ám sok bennük a kényszer. A szerzett – vagy inkább áhított – bátorságom e választott vagy kényszerített választások arányában ingadozik. Az életem pedig most kevésbé olyan, mint amilyenről álmodom. DE. Jó úton haladok felé. ÉS. Próbálom ebből is kihozni a legjobbat.

Álmodozó vagyok én is, Erika, de mekkora... J Isten hozott a klubban! Hálásan köszönöm a jókívánságodat, és szívből vágyom azok drukkolását, akik egyelőre még rejtve maradtak előttem. Neked köszönöm, még egyszer, hogy „megnyilatkoztál”. Eggyel több ember azon kevesek között, akik számára nem szabad csalódást okoznom holmi kudarcokkal.

Legjobbakat kívánva, szeretettel ölellek, látatlanban is:

mira melinda  m

Romford, a multifunkcionális kisváros

Nem mondom, hogy nem konstans tudathasadásos állapotban élem meg a napokat mostanában. Erre ma 14 óra 14 perckor döbbentem rá (újfent), amikor a romfordi St. George Hospital röntgen osztályán üldögéltem, várva a szállásadóm, Gabi rutin ultrahang vizsgálatára. Pazar. No de mit is keresek én itt...??? Ember legyen a talpán, aki lazán veszi azt, hogy nem olyan régen Szöulban sétált a cseresznyevirágzás fesztiválon, aztán Budapesten a Lánya ballagásán, most meg Essex-ben, a szállásadójának napi rutin teendőit kísérve. Volna egy-két keresetlen szavam ahhoz, aki kitalálta azt, hogy "úgy szép az élet, ha zajlik..." :)

Ma megjártuk Romfordot.  http://en.wikipedia.org/wiki/Romford Kisebb városka, - mindössze 20 percre tőlünk, az emeletes busszal - középkori stílusban, elbűvölő piaccal, amit hetente háromszor tartanak, a patinás kis Szent Edward templom előtt, mely a XV. században épült. Maga a városka olyan, mint az Oxford street kicsiben. Bevásárló utcák és központok, butikok és kávézók mindenütt. Gabi az összes létező gazdaságos vásárlási lehetőséget megmutatta. Nem hittem el, amikor az Angliát megjárt ismerőseim azt mondták, hogy itt olcsó a ruhanemű és a cipő. A piacon csak kapkodtam a fejemet, és mindennél jobban sajnáltam, hogy még nem keresek. A budapesti ár feléért lehet divatosan felöltözni. Teljesítettem egy küldetést is, szóval Bia, örvendezz, mert megvan a PRIMARK, és jobb, ha üres bőrönddel érkezel július idusán! :)

Megemlíteném még a SAINSBURY'S-t is, ami egy szupermarket, ahol szintén kedvező áron és jó minőségben lehet vásárolni. Az ételek szempontjából ajánlott a LIDL, amit nem kell bemutatni. Gabi említette az ICELAND-ot is, ahol félig kész ételeket lehet venni, óriási adagokat. (Az angolok sokat élnek ezzel a lehetőséggel, nem szeretnek főzni, csak egyszerűen betenni a mikroba az ételt, és ezzel pár perc alatt finom koszthoz jutni.) Legnagyobb meglepetésemre van itt még egy úgynevezett 99P bolthálózat, ami olyasmi, mint nálunk a 100 forintos bolt. Ám itt valóban 99 pennyért lehet kapni MINDENT. A legmárkásabb, otthon horribilis áron található kozmetikumokat veheti meg az ember, de ugyanúgy van étel-ital, ruházat, lakásfelszerelés, barkácsáru, dísztárgyak, játékok.... egyszóval minden! A 99p-s üzleteket mindenkinek melegen ajánlom itt Angliában, mert jó minőséget lehet takarékosan beszerezni.

A mai nap sikerélménye - túl azon, hogy gazdaságos beszerző helyeket fedeztem fel: sikerült aktiváltatnom az angol SIM-kártyámat és telefonszámomat. Még mielőtt valaki elmosolyogná magát: ez nem is olyan gyerekjáték, elhallgatván a brit mobilszolgáltató elképesztően bonyolult és érthetetlen automata IVR rendszerét, telefonon keresztül, igazi brit-angol automata nyelven... :) Ja, és ma beszereztük az itteni utazó kártyát, az oyster-t. Ezt egyszeri 5 fontért kell megvenni, akármelyik sarki kis boltban. Utána pedig mindig fel kell tölteni a kártyát, az utazási szándékunk számtalan opciója szerint. (csúcsidőben, hétvégén, hétközben, 1-2 vagy több napra, csak buszra vagy csak metróra, vagy kombinálva az összes járműre...stb)

Isten hozott Londonban!

Persze hogy át kellett pakolni mindkét bőröndöt, vagyis több kiló cuccot kivenni belőlük, mert túlsúly volt mindkettőn. Mea culpa, mert aki nem tud beleférni a nagyvonalú 32 kilós limitbe, az azért magára vessen. Csúnya dolog azonban, hogy a kézipoggyásznál valóban nagyon szigorúan veszik az egy darab, 10 kilogrammos megkötést, és olyan módon, hogy a laptop, retikül, fényképezőgép és bármi egyéb sallang is bele kell hogy férjen a hand baggage-be. Aki Londonba utazik a WizzAir-rel, hogy új életet, munkát, megélhetést keressen a Szigeten, az kalkulálja ezt bele jó előre a készülődésbe.

Most először nem volt könnyes búcsúzás. Nem váltam el zokogva a drága kis/nagylányomtól, ezzel még inkább megnehezítve az amúgy sem könnyű búcsút. Bia két hónap múlva jön hozzám Londonba, hogy heteket töltsünk együtt, és csodálatos élményeket generáljunk ebbe a rendhagyó nyárba. Elönti a szívemet az öröm és izgalom, ha arra gondolok, hogy együtt leszek Vele, ez segít túlélni az elkövetkezendő mostoha napokat. A gépen a szokásos forgatókönyv. Telt ház, és pontosan lemérhető a kókadt utasokon, (reggel 6 órás járat, mert ez a legolcsóbb!) hogy ki az, aki néhány napos könnyed városlátogatásra érkezik, és ki az, aki gondterhelt szívvel és nehéz bőröndökkel próbál szerencsét, és vág bele az ismeretlenbe. Az, hogy Anglia mennyire komolyan apellál az emigrálókra, az abból is látszik, hogy a stewardess-ek ingyen angol SIM-kártyát osztogatnak minden utasnak, hogy azonnal legyen angol telefonszámuk, brit mobil szolgáltatónál, - megkönnyítvén ezzel az ember nyakába zúduló hivatalos ügyintézéseket. A kártya ez esetben az O2 társasághoz tartozik, 10 fontos feltöltéssel 50 nemzetközi percet ingyen lehet beszélni. Nagy verseny folyik egyébként a folyamatosan érkező vendégmunkásokért, legalábbis ezen a téren. Óriási tömegű potenciális fogyasztóról van szó, tudniillik. Könnyű beleesni a csapdába és elcsábulni, pedig a feltöltős beszélgetés nem olcsó. Mégis valamiféle megnyugvást érzek, hogy azonnal rendelkezem angliai számmal is. (Otthonról jó előre gondoskodtam kártyafüggetlen telefonról, jobban mondva kaptam egyet, nagy örömömre. Aktiválás után tehát az első intéznivaló kipipálva: angol telefonszám: van.

Luton reptérre érkeznek ezek a fapados járatok, ahol szerencsémre régi gyerekkori ismerősöm fogadott, Thomas. (máskülönben meg sem tudtam volna mozdítani a 32,5 kilogrammra kialkudott monstrumot... J) Elég vicces volt, amikor jó sokáig álltam a kocsija mellett a BAL OLDALON, és nem szálltam be, ugyebár, mivel ott általában a VEZETŐ szokott ülni. Nagy sokára esett le, hogy át kell állítani az agyamat a balos közlekedésre, miután Thomas vigyorgott a jobb oldalról a kormány mögül, hogy vajon meddig szándékozom még álldogálni a taxi mellett. London észak-keleti részébe mentünk, amit „greater london”-nak is szoktak hívni. Essex-Chigwell részen lakom majd, szépséges kertvárosi kerületben, ahol jó sok tipikus angol házat látni, vörös téglából, dupla kéménnnyel, apró elő – és hátsó kerttel. A szállásadóm, Gabi, úgy fogadott, mintha ezer éve ismernénk egymást – és én is úgy éreztem. Felkísért a padlástérre, ami az én birodalmam lesz eztán. A szobám tágas, a kicsi padlásablakon kinézve dús zöldet látok, jobbra az út végén csak át kell menni a másik oldalra, és a Hainult Forest vár. Ez egy monumentális erdő, óriási parkkal, patakkal és tóval, állatsimogatóval. A legtökéletesebb helyszín kikapcsolódásra, ami 5 perc sétára van. Kegyesek az égiek.

Egyelőre ennyi tellett tőlem, mert a nap nagy részét átaludtam, amiatt az iszonyatos érzelmi, lelki és mentális – na meg fizikai... – fáradtság miatt, amit hónapok óta érzek. Kora este még szétnéztem a környéken, infantilis örömmel megcsodáltam a „double-decker”-eket, amelyeken közlekedni fogok. Kétszer majdnem elcsapattam magamat, mert rossz irányba néztem, mielőtt leléptem az úttestre. Egyszer pedig jó sokáig álltam a zebra előtt a lámpánál, míg realizáltam, hogy az bizony csak akkor fog zöldre váltani, ha megnyomom a gombot, hogy át kívánok kelni. No igen, állítólag kell egy hónap, amíg az ember átállítja az agyféltekéjét a fordított közlekedésre. J

Anglia, London, Essex – itt vagyok. Légy szíves, kezdj velem valamit, hogy elkezdhessem itt az új életemet! :)