Kell egy hely... 3. - Csendes sziget a nyüzsgő metropoliszban

Egy bizonyos idő után eljön az a korszak, amikor az ember elsősorban nyugalomra, harmóniára és csendre vágyik, nem pedig a nyüzsgő nagyvárosra, állandó pörgésre és zsúfolt programokra, eseményekre. Én Ibizán sem a döbörgő klubokba mentem, hanem a számtalan, kristálytiszta öblök valamelyikébe. Dublinban sem a híres pubok érdekeltek, hanem mondjuk a Wicklow hegység ködgomolyos magánya. Szöulban sem a népszerű karaoke bárokat jártam, hanem a letűnt korok szépséges hangulatát felidéző impozáns királyi palotákat – na meg a csodálatos buddhista templomokat. Londonban menekülök a City állandó hangos zsúfoltságából, és szinte varázslatként, ajándékként találom meg a gyönyörű, léleknyugtató helyeket.

Így jutottam el a St Katharine’s Dock-ba, méghozzá közvetlenül a turistákkal állandóan tömött történelmi negyed mellett. Ha a Tower hídról lefelé jövet nem balra, a Tower felé sétálunk, hanem jobbra, az árkádok mögött csak kicsit elbújva egy varázslatos kis mennyország tárul elénk, a régi angol kikötők utánozhatatlan hangulatával. A dokk az 1820-as évektől fennáll, és hajdanán egzotikus áruk érkeztek ide messzi földekről: illatos teák, időtálló márványok, soha nem látott élős teknősbékák (akik sajna különleges és kedvelt levesként végezték az akkori viktoriánus korban).

Sok dokk volt és van Londonban, melyek a virágkorukat élték egészen a XX. század elejéig, amikor is kinőtték a méreteiket, a hatalmas teherszállító konténerek miatt. Az 1950'-es évek után bezárták őket, majd szerencsére újjáépítették – ezzel pedig paradicsomi állapotokat hoztak létre az ottlakóknak, az ott dolgozóknak – és a turistáknak, persze. Az öreg raktárépületekben fantasztikus kis üzletek és kávézók vannak, a nyugodt vízen pedig lakóhajók ringatóznak. (A St Katharine’s kikötőben van például egy Starbucks, az egyetlen, ahol nagyon szívesen dolgoznék.) Érdemes még felkereni a Dickens inn pubot, amit az ismert mesemondó unokája, Cedric Charles Dickens nyitott meg 1976-ban.

Péntekenként vásár van a kikötőben, de amúgy – hihetetlen, de – nem ér el idáig a metropolisz zaja, sőt, érdekes módon turisták sem lepték el a környéket. Jobb is így. Addig is megmarad nekünk a csendes séta az árnyas fák alatt, antik kis gyaloghidakon át az öblök között, nyugodt ejtőzés a víz mellett, ahol amatőr festők álmodják vászonra akvarelljeikben a saját érzéseiket a dokkról. Amikor azt írtam, hogy „kell egy hely”, akkor pontosan az ilyen helyekre gondoltam, mint a St Katharine’s Dock. 

Gátak a Temzén

Az ember azért igyekszik megismerni a környezetét, nem ül a fenekén, főleg ha (közel)távol sodorta a JóSorsa a szülőföldjétől. No, Londiniumban (emígyen hívták a kelták, még a római invázió előtt) bőven van mit nézni. Én meg nem vagyok hajlandó otthon ülni vagy kipihengetni a fáradalmaimat munka után. Akkor már inkább irány a város! A heti bérlet mocskosul drága, de akkor legalább érdemes kihasználni a rengeteg tömegközlekedési lehetőséget, és a drága fakultatív program helyett privát úton leszervezni a kirándulásainkat. 

A Temze gátrendszere (hivatalos nevén: Thames Barrier) - gondolom - nem hangzik túl izgalmasan. No de én láttam egy útikönyvben képet róla, és igen titokzatosnak és látványosnak tűnt ahhoz, hogy elzarándokoljak oda, és meglessem, milyen is valójában. A vándorlásból hajókázás lett (ó, de nagyon sajnálom! :))), mert MINDEN lehetőséget megragadok arra, hogy hajóra ülhessek a Temzén. A Westminster kikötőből indult a túra, Greenwich felé kell jegyet váltani. A London fölé magasodó acélszürkés felhők nem zavartak senkit, az idegenvezetőt mindenki esernyő alól is meghallgatta a nyitott fedélzeten. A végállomásig megtett út egyébként olyan érdekes, hogy naponta kedvem lenne megtenni. Mindkét oldalon formás kis ódon kikötők, hangulatos parti sétányok és impozáns lakónegyedek fekszenek, az ember tényleg nem győzi kapkodni a fejét. 

Greenwichen túl is kellett menni, és közel egy órás széllel bélelt hullámzás után végre feltűntek a gát fura alakú ezüst kupolái a távolban. Lenyűgöző látvány volt, mert mintha onnantól kezdve vége lett volna a világnak és a folyónak, és a Temze egy lapos peremről szállt volna alá a semmibe, ahogy azt a "korong alakú föld" világkép követői hitték a középkorban. A gátat egyébként 1974-ben kezdték el építeni, a kiszámíthatatlan Temze áradásai miatt. Tíz óriási zárókapu van a több mint fél kilométeres szakaszon, maga a rendszer pedig a világ második legnagyobb mozgatható árvízvédelmi gátja. Alapállásban a kapuk a folyó medrében fekszenek, de ha jönne az árvíz, akkor a legutolsó nagy áradás (1953) szintjénél is 1,6 méterrel magasabbra emelkednének. Engem, akit nem igazán érdekelnek a világ technikai vívmányai, őszinte lelkesedéssel töltött el a Thames Barrier látványa. Érdemes - ha mást nem, egy greenwich-i kirándulással egybekötött - kitérőt tenni ehhez különleges monstrumhoz, amely komoran és rettenthetetlenül őrzi a (száraz) álmunkat éjjelenként, a szeszélyes Temzétől. 

Canary Wharf, a szürreális csoda

Én legelőször átlebegtem a Canary Wharf felett, de tényleg így volt. Éppen félálomban suhantam hazafelé egyik este  Greenwich-ből a kedvenc automatizált kisvasutamon, amikor egyszer úgy láttam - és éreztem -, mintha egy szürreális, vagy inkább futurisztikus díszletbe csöppentem volna. A vékony sínpár felkúszott a levegőbe, és hatalmas felhőkarcolók közé vezetett a kisvonat útja, úgy, hogy a lábam alatt mesterséges csatornák víztükrén verődött vissza a lemenő nap fénye. Ahová csak néztem, monstrum üvegpaloták ágaskodtak, lent pedig precízen tervezett kikötők, sétányok, teraszok lapultak csendben. Ember és zöld alig sehol, vagy alig. A kerület kihalt volt, a millió foncsorozott ablak visszatükrözte a vonatot és az öblökben fodrozódó sötét vizet, ahogy lassan lekanyarodtunk Stradford felé. 

Nem hagyott nyugodni a hely, még álmodtam is róla,  így visszamentem fényes nappal is. Utóbb kiderült, hogy London egyik merész tervezésű kereskedelmi, hivatali és pénzügyi negyedében jártam. Nem is olyan régen nyílt meg, 1991-ben. Akkor költöztek be az első bérlők a kerületet szimbolizáló 50 emeletes Kanada-toronyba. Hajdanán itt egy régi konténer kikötő volt, a West India Dock. Miután a kereskedelem a központba (City) orientálódott, a Kanári kikötőt nagyravágyó ingatlanberuházási tervekkel próbálták újra benépesíteni. A hamarosan bekövetkező gazdasági válság és finanszírozási problémák nyomai mindenütt látszódnak, és befejezetlenség érzetét keltik ma is a területen. 

Valami ilyesmit éreztem én is, mert körülnézve a lakosságon mintha a főváros Y-generációja  próbált volna egy sajátos exodus keretein belül kivonulni Londonból, a 90'-es évek közepén, - s aztán alábbhagyott volna a lelkesedésük. Itt minden olyan időtlenül átmeneti, félig befejezett/len és örökkétartóan félbemaradt. Az égbe kapaszkodó tükörfalú irodák, az állandóan mozgásban lévő Temze, az egész posztmodern design és enteriőr a Szárnyas fejvadász nappali szcénáját idézné - ha lenne olyan. A króm, acél és üvegpaloták ontják magukból az öltönyös/kosztümös Patrick Bateman  klónokat, akik állandóan sietnek valahonnan valahová. Az utcákat-tereket tervező Kéz mintha csak direktben akarná továbbidegeníteni az erre tévedőket - elvétve, alig-dekorációként van odavetve néhol egy virágtartó, fa, bokor, maroknyi zöld. 

Furcsa ez is, de pár óra után már úgy éreztem, hogy vonz ez a minimalista, kongóan zsúfolt és távolságtartó élettér. S ha egyszer áttelepülnék ide, akkor itt ragadnék az idők végezetéig, ebben a hibernált álvalóságban, hermetikusan kreált kommünában, ahol leshetném minden este a Temze ár/apály lélegzetét, meg a lemenő nap aranyhídját a üvegpaloták vaksi, ám a világot visszatükröző ablakszemein keresztül. 

A meridián mentén

Londonnak az a szerencséje, hogy van olyanja is, mint például Temze és Greenwich. /Máskülönben már nem lennék itt - na, nem mintha London különösképpen bánná ezt; egy "rabszolgával" kevesebb a több millióból...:)/ Ha az embernek alacsony a büdzséje, először is az olyan helyeket keresi fel Greater Londonban vagy a környékén, ahova tömegközlekedéssel is el lehet jutni, az érvényes heti bérlettel. A méltán népszerű Greenwich is ilyen. Ha metrózunk, akkor a - számomra oly kedves - vezető nélküli kisvonattal, a DLR-rel utazhatunk a városrész központjáig. 

Greenwich nem (sem) hiába volt a tudorok igen kedvelt tartózkodási helye. A nagyéletű VIII. Henrik szeretett itt vadászni, és lányai (I. Erzsébet és Mária) is e szépséges városkában jöttek a világra. Ha a Temze partján sétálunk, a kikötőből egyből egy hangulatos (és ingyenes! nagy szó ez Angliában...) helytörténeti múzeumba jutunk. Interaktív történelem óra, felvehető középkori páncél öltözet és sok egyéb érdekesség van itt. Az épülethez bájos kis "lunch"-öző is tartozik, ahol korrekt áron szervíroznak emberes adag krémteát - érdemes kipróbálni. Bal felé bandukolva a sétányon át az impozáns Royal Naval College udvarára érünk, ahol lenyűgöző panoráma tárul elénk. A greenwich-i fű élénkzöldje, a félig beborult égbolt tündöklő szürkéskékje, és a porcelánfehér klasszicista palota formái idilli harmóniába keretezik a kilátást. 

Átvágva az udvaron, az út másik oldalán már látni lehet a dombon a kedvelt turista célpontot, a Királyi Obszervatóriumot. Az odavezető utat a Greenwich parkon keresztül kell megtennünk, ami egyenesen gyönyörű - nem hiába a Korona tulajdona most is. A pázsit mindig tele van ejtőző emberekkel és mókusokkal - utóbbi nem olyan nagy baj. Rövid kaptató után tűnik elénk a volt csillagvizsgáló - ma már csak múzeum - kupolája. Amint az köztudott, (???) itt halad keresztül a meridián, és a greenwich-i középidőt is itt állapították meg 1884-ben, egy nemzetközi egyezmény keretében. Ez azt jelenti, hogy szimbolikus vaspánt jelzi az udvaron a nulladik hosszúsági fokot. (Ergo belépődíj és hosszas sorban állás után el lehet készíteni a sztereotip fotókat, miszerint jobb lábbal a föld nyugati, ballal pedig a keleti féltekéjén állok, bla-bla-bla... :))

Ha azt hisszük, hogy ezzel vége a városka nyújtotta élményeknek, hát tévedünk. Séta le a dombon, át a parkon, végig a kis utcák valamelyikén, és máris Greenwich oltári hangulatos régi részén vagyunk. Vidám piac, girbe-gurba utcák, korokhoz hű házak, templomok és pubok vannak itt - na meg a nagyon finom "fish and chips", papírba csomagolva, elvitelre. NA, ezek után lehet hazamenni az árkádok között megbúvó állomásról a DLR vonattal, ami szintén egy élmény. De erről majd legközelebb. Addig is - Greenwich: csodálatos és felejthetetlen, egész napos program - szeretem!

Vásár, angol módra

Na, ez legalább valami olyan angolszászság, amit érdemes megtartani... a car boot sales az egyik legnagyobb okosság, ami létezik ebben az országban. Nem más ez, mint egy speciális vásár, amit - nevéből adódóan - a kocsik csomagtartójából intéznek az emberek. Minden normális kisváros melletti nagy zöld placcon létezik a car boot sales, minden vasárnap és bank holiday-eken, vagyis hétfőre eső szünnapokon. A mi "falunkban" is megtartják az Úr hetedik napján, és roppant népszerűségnek örvend.

Amíg nem mentem el, én sem tudtam átérezni ennek az egyedi marketnek a hangulatát. De amikor ott van az ember és szájtátva mászkál egy-két órán keresztül, - maga a vásár csak ebédidőig tart nyitva - meglepően  határozottan jól érzi magát. Az árusok jórészt magánemberek, de vannak elvétve kiskereskedők is. Családok települnek ki az autójukkal, és egyesült erővel és lelkesedéssel kínálják a portékáikat. A gyerekek is kiveszik a részüket a bizniszből, hiszen ha el tudják adni megunt játékaikat, ruháikat, jó kis zsebpénzre tehetnek szert. Minden eladó, amire például mi is ráunnánk a háztartásunkban. Játékok, ruhák, könyvek, lakásfelszerelés, dísztárgyak, konyhai eszközök, cipők, kerti kellékek, és amit csak el tudunk képzelni a ház körül... Ami a legjobb benne, hogy fillérekért pennykért lehet hozzájutni alig használt, vagy szinte teljesen új holmikhoz! Itt nem az a cél, hogy meggazdagodjanak az emberek, hanem hogy tisztességes barter-jellegű üzleteket kössenek, valamint - és nem utolsó sorban! - komoly kis hétvégi társasági eseményen vegyenek részt. 

Nem elhanyagolandó a megfelelő ellátmányt biztosító ételes és italos stand a vásár stratégiailag kiemelt pontjain. Kávét, teát és forró csokit lehet itt elsősorban kapni. /Még mindig szokatlan nekem azt látni, hogy tejes konténert raknak ki a poharak mellé, és a teát kizárólag azzal isszák.../ Kiváló sonkás, tojásos, gombás szendvicsek vannak még, és árusítanak apró kolbászkákat, hotdogot és burgert, és egyéb igen ízletes reggeli és délelőtti falatokat. Nincs is jobb időtöltés annál, mint hogy az ember vesz egy nagy pohár édes tejszínes teát, és baconos bucit rágcsálva lesi a színes vásári forgatagot, - benne az elégedett embereket, akik tényleg jó vásárt csinálnak itt minden hétvégén. Mert ez tényleg kizárólag erről szól. 

Számvetés

Lassan letelik az első hónapom itt Londonban. Önkéntelenül is elgondolkodom néha, hol tartok most, mire jutottam. Hogy érdemes volt-e, az még nem derült ki. Ami rajtam múlott múlik, maradéktalanul megteszem - talán most először az életemben. Itt nem lehet csak úgy "ellenni", itt "oda kell tennie magát az embernek", ahogy azt mifelénk Magyarországon mondják. Van munkám, mától kezdve pedig másodállásom is. A nyelviskolát kinéztem magamnak az Oxford Street-en, csak még anyagilag kell helyrerázódni jobban, és befizetni. Hivatalos ügyeim elintézve. Jó pár szép élménnyel gazdagabb is lettem. 

Az én uccámban... :) 

Hainult tube station

247-es "doubledecker"

Szeretem, hogy reggel az első napsugárral bújok én is ki a házból. Az utcán csend és frissesség fogad, üde zöldben pompázik minden. Amikor az első busszal megyek, rajtam kívül alig ülnek az emeleten. Rövid, 5 perces út a metróig, de mindig felülök a felső szintre, és onnan nézelődöm az ébredező kertvárosra. Szeretem, hogy Hainult megállóban már úgy adják a tejes kávémat a Station Coffee-ban, hogy "An usual latte." (És széles mosolyt mellékelnek hozzá, a kiszolgálólány is Romániából, és az arab séf is, valahonnan Afrikából.) A kávé kitart a Liverpool Station-ig, ahol a rikkancsok még hallgatagon nyújtják a reggeli Standard újságot. Szeretem, hogy ilyenkor még alig csellengenek az impozáns pályaudvaron, ahol minden nap keresztülmegyek. (Délben már moccanni sem lehet az öltönyös-kosztümüs embermasszában, mert London egyik igazi hivatali negyede a környék, ahol ez a sztenderd viselet.)

Liverpool street

Liverpool station

A kora reggeli hűvös időben egy utolsó gyors séta vár rám, majd felnézek a furcsa, facsart citromprés alakú üvegpalotára, a Gherkin building-re, aminek a tövében dolgozom. Belépek a kávézóba, ahol már mosolyogva skandálják a kollégáim a szokásos köszönést: "Hi mira, how are you today?" /Artur, a lengyel szakács, meg a lányok: Tony, aki angol cockney, Fadila, aki török, Amanda, aki ausztrál, Barbara, aki afrikai, Kesey, aki marokkói, és a főnökök: Fabian, aki német, és Anett, aki magyar. :)/ Aztán szép lassan elkezdődik a napom, Londonban, a Nagy Húsdarálóban, ahol több mint 260 (!!!) etnikum él egymás mellett, - egyes vélemények szerint ez azért bőven több annál, mint amennyit szeretnénk életünk során megismerni... Mindegy is, mert soha, sehol ennyire még nem tapasztaltam meg, hogy itt egyetlen mottó motiválja az embereket: ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI. Másképpen nem lehetne. Ezt teszem én is. Azt hiszem, ez volt az első és legfontosabb dolog, amit megtanultam itt. 

Tradicionális angol ételek 1. – Eton mess

Pár napja kezdtük árulni ezt a fura nevű desszertet a kávézóban. Elég furcsa összeállítás, és nem nagy bizalommal készítettem el. Aztán megkóstoltam – és azóta nem tudok szabadulni tőle. J Az édesség  naná, hogy  a híres iskoláról kapta a nevét, és állítólag a minden évben szokásos krikett játékok során szolgálták fel az egyetemistáknak, már a múlt század – Ó, anyám, milyen furcsa ezt leírni! – elején is.

Mindössze három összetevője van: friss földieper, szimpla édes krém (ezt kifejtem később...), és a nálunk inkább Karácsony tájékáról ismert habcsók. (Ez utóbbi hangzik a legbizarrabbul.) Az üzletben persze (???) „organic  strawberry”, „whipping cream” és „home made meringue” az alapanyag. (Erről eszembe jut, hogy mennyire próbálom úgy értékelni, hogy minden élethelyzetből tanulok valami hasznosat. Na már most, rohadtul érdekelne, hogy ki tartja hasznosnak, hogy el tudom készíteni  össze tudom keverni az Eton mass-t, vagy hogy vágom a habcsók bájos angol nevét: „meringue J)

A szűkös büdzsével áldott vagy inkább megvert – emigráns azonban bemegy a Tesco-ba, vesz leértékelt apró földiepret, gyári habcsókot és teszkós sima fehér krémet. (Ez olyan, hogy leginkább egy igen magas vajtartalmú tejszínnek felel meg, de valamelyest a tejszínhab és a nagyon gyenge joghurt között van az íze, és édes(kés).) Ahogy én tanultam, két nagyobb fagylaltkanálnyi krémet, egy darab nagyobb habcsókot  és két nagy szem epret kell elkeverni, de csak úgy, hogy nagyobb darabokra törjenek az összetevők. A tetejére pedig egy szamócát tegyünk díszítésnek.

Hogy mennyire sikerült és mennyire finom volt, azt az éppen aktuális elképesztő hasfájásom mutatja. Az egyik angol kolléganőm mondta, hogy az a baj az angol konyhával, hogy olyan nincsen. Nos, hát vannak bizarr és meglepő ételek az angol kulináriában, de az Eton mess nem ezek közé tartozik. Tessék kipróbálni és rászokni, ahogy én tettem, érdemes! 

Vigyázat, agresszív kéregetők Londonban!

Az embernek már egy perc nyugta sem lehet, amikor Londonban betér egy-egy oázisnak számító szép zöld parkba, hogy enyhülést keressen. Nekem, mint számos „londonernek”, megszokott programom a zajos és zsúfolt metropoliszban munka után nyugalmat találni a zöld szigetek valamelyikében. Volt alkalmam sétálni a Hyde parkban, a St. James’s-ben, a bethnal green-iben vagy a St. Paul katedrális kertjében. Mindenki okulására teszem közzé ezeket az óvatosságra intő sorokat!

Amikor rövid séta után leülsz egy padra, és előveszed mondjuk az Evening Standardodat, - amit ingyenesen osztogatnak, mint otthon a Metró újságot – és kicsomagolod a szendvicsedet, majd kezedbe veszed a kávédat, hogy behunyt szemmel élvezd az aromáját, a simogató nyári napsugárral egyetemben... Egyszer csak kéregetők hada lepi el a füvet körülötted! Egészen közel merészkednek hozzád, szemtelenek és túl bátrak! Szemüket a kezedben lévő elemózsiára függesztik, és le sem veszik róla, hiába dugod el. Hiába beszélsz hozzájuk hangosan, csak még merészebbek lesznek, és a társaik is hamarosan odasereglenek a főkolomposhoz. Hiába teszel bármit is, ezek a kajádra vágynak, és addig nem tágítanak, amíg oda nem adod nekik... Hidd el, jobban jársz, ha engedsz, mert ahogy odaveted az ennivalót, azonnal magukhoz ragadják és villámgyorsan távoznak. Úgysem tudsz ellenük mit csinálni, úgyhogy fogadd meg a tanácsomat, és mindig járj a kedvükben!

Mert hát ilyenek ezek a mókusok, chipmunk-ok és egyéb, meghatározhatatlan fajtájú, tündéri kis merész rágcsálók a londoni parkokban. J Szinte már háziállattá szelídültek, annyira hozzászoktak a turisták és helyben lakók kényeztetéséhez. Persze soha nem éheznek, nagyon jól vannak tartva, ezt el is várják, és ki is követelik maguknak. Szigorúan saját territóriumnak tartják a parkokat, és valószínűleg úgy gondolják, hogy az ő területükön mi vagyunk a betolakodók. Ellenállhatatlan és aranyos kis dögök, és eddig az összes parkban volt szerencsém hozzájuk, ahol eddig megfordultam. Nagy élmény etetni őket, amikor szinte a lábunk elé merészkednek. Semmi miatt nem zavartatják magukat, megtömik a hasukat és pózolnak az embereknek. London csodálatos parkjaihoz ezek a kis állatok ugyanúgy hozzátartoznak, mint a hihetetlenül dús és zöld bokrok és fák. Így a pihenésünk nem csak szép, hanem szórakoztató és felejthetetlen élmény is egyben. J

Óvatos leereszkedés Bethnal Green-ben

A dinnyehéj finom csemegének bizonyult

Kutakodás a chigwell-i templomkertben

A Hyde parkban az éttermek kerthelyiségének falán is mászkáltak

További bátor "chipmunk"-ok a St.

James's parkból és a St. Paul katedrális kertjéből. Alulról a második
egy számomra ismeretlen faj képviselője, aki a padom melletti tócsából öblítette le a

löncsöt... :)