Kell egy hely... 3. - Csendes sziget a nyüzsgő metropoliszban

Egy bizonyos idő után eljön az a korszak, amikor az ember elsősorban nyugalomra, harmóniára és csendre vágyik, nem pedig a nyüzsgő nagyvárosra, állandó pörgésre és zsúfolt programokra, eseményekre. Én Ibizán sem a döbörgő klubokba mentem, hanem a számtalan, kristálytiszta öblök valamelyikébe. Dublinban sem a híres pubok érdekeltek, hanem mondjuk a Wicklow hegység ködgomolyos magánya. Szöulban sem a népszerű karaoke bárokat jártam, hanem a letűnt korok szépséges hangulatát felidéző impozáns királyi palotákat – na meg a csodálatos buddhista templomokat. Londonban menekülök a City állandó hangos zsúfoltságából, és szinte varázslatként, ajándékként találom meg a gyönyörű, léleknyugtató helyeket.

Így jutottam el a St Katharine’s Dock-ba, méghozzá közvetlenül a turistákkal állandóan tömött történelmi negyed mellett. Ha a Tower hídról lefelé jövet nem balra, a Tower felé sétálunk, hanem jobbra, az árkádok mögött csak kicsit elbújva egy varázslatos kis mennyország tárul elénk, a régi angol kikötők utánozhatatlan hangulatával. A dokk az 1820-as évektől fennáll, és hajdanán egzotikus áruk érkeztek ide messzi földekről: illatos teák, időtálló márványok, soha nem látott élős teknősbékák (akik sajna különleges és kedvelt levesként végezték az akkori viktoriánus korban).

Sok dokk volt és van Londonban, melyek a virágkorukat élték egészen a XX. század elejéig, amikor is kinőtték a méreteiket, a hatalmas teherszállító konténerek miatt. Az 1950'-es évek után bezárták őket, majd szerencsére újjáépítették – ezzel pedig paradicsomi állapotokat hoztak létre az ottlakóknak, az ott dolgozóknak – és a turistáknak, persze. Az öreg raktárépületekben fantasztikus kis üzletek és kávézók vannak, a nyugodt vízen pedig lakóhajók ringatóznak. (A St Katharine’s kikötőben van például egy Starbucks, az egyetlen, ahol nagyon szívesen dolgoznék.) Érdemes még felkereni a Dickens inn pubot, amit az ismert mesemondó unokája, Cedric Charles Dickens nyitott meg 1976-ban.

Péntekenként vásár van a kikötőben, de amúgy – hihetetlen, de – nem ér el idáig a metropolisz zaja, sőt, érdekes módon turisták sem lepték el a környéket. Jobb is így. Addig is megmarad nekünk a csendes séta az árnyas fák alatt, antik kis gyaloghidakon át az öblök között, nyugodt ejtőzés a víz mellett, ahol amatőr festők álmodják vászonra akvarelljeikben a saját érzéseiket a dokkról. Amikor azt írtam, hogy „kell egy hely”, akkor pontosan az ilyen helyekre gondoltam, mint a St Katharine’s Dock.