Canary Wharf, a szürreális csoda

Én legelőször átlebegtem a Canary Wharf felett, de tényleg így volt. Éppen félálomban suhantam hazafelé egyik este  Greenwich-ből a kedvenc automatizált kisvasutamon, amikor egyszer úgy láttam - és éreztem -, mintha egy szürreális, vagy inkább futurisztikus díszletbe csöppentem volna. A vékony sínpár felkúszott a levegőbe, és hatalmas felhőkarcolók közé vezetett a kisvonat útja, úgy, hogy a lábam alatt mesterséges csatornák víztükrén verődött vissza a lemenő nap fénye. Ahová csak néztem, monstrum üvegpaloták ágaskodtak, lent pedig precízen tervezett kikötők, sétányok, teraszok lapultak csendben. Ember és zöld alig sehol, vagy alig. A kerület kihalt volt, a millió foncsorozott ablak visszatükrözte a vonatot és az öblökben fodrozódó sötét vizet, ahogy lassan lekanyarodtunk Stradford felé. 

Nem hagyott nyugodni a hely, még álmodtam is róla,  így visszamentem fényes nappal is. Utóbb kiderült, hogy London egyik merész tervezésű kereskedelmi, hivatali és pénzügyi negyedében jártam. Nem is olyan régen nyílt meg, 1991-ben. Akkor költöztek be az első bérlők a kerületet szimbolizáló 50 emeletes Kanada-toronyba. Hajdanán itt egy régi konténer kikötő volt, a West India Dock. Miután a kereskedelem a központba (City) orientálódott, a Kanári kikötőt nagyravágyó ingatlanberuházási tervekkel próbálták újra benépesíteni. A hamarosan bekövetkező gazdasági válság és finanszírozási problémák nyomai mindenütt látszódnak, és befejezetlenség érzetét keltik ma is a területen. 

Valami ilyesmit éreztem én is, mert körülnézve a lakosságon mintha a főváros Y-generációja  próbált volna egy sajátos exodus keretein belül kivonulni Londonból, a 90'-es évek közepén, - s aztán alábbhagyott volna a lelkesedésük. Itt minden olyan időtlenül átmeneti, félig befejezett/len és örökkétartóan félbemaradt. Az égbe kapaszkodó tükörfalú irodák, az állandóan mozgásban lévő Temze, az egész posztmodern design és enteriőr a Szárnyas fejvadász nappali szcénáját idézné - ha lenne olyan. A króm, acél és üvegpaloták ontják magukból az öltönyös/kosztümös Patrick Bateman  klónokat, akik állandóan sietnek valahonnan valahová. Az utcákat-tereket tervező Kéz mintha csak direktben akarná továbbidegeníteni az erre tévedőket - elvétve, alig-dekorációként van odavetve néhol egy virágtartó, fa, bokor, maroknyi zöld. 

Furcsa ez is, de pár óra után már úgy éreztem, hogy vonz ez a minimalista, kongóan zsúfolt és távolságtartó élettér. S ha egyszer áttelepülnék ide, akkor itt ragadnék az idők végezetéig, ebben a hibernált álvalóságban, hermetikusan kreált kommünában, ahol leshetném minden este a Temze ár/apály lélegzetét, meg a lemenő nap aranyhídját a üvegpaloták vaksi, ám a világot visszatükröző ablakszemein keresztül.