Számvetés

Lassan letelik az első hónapom itt Londonban. Önkéntelenül is elgondolkodom néha, hol tartok most, mire jutottam. Hogy érdemes volt-e, az még nem derült ki. Ami rajtam múlott múlik, maradéktalanul megteszem - talán most először az életemben. Itt nem lehet csak úgy "ellenni", itt "oda kell tennie magát az embernek", ahogy azt mifelénk Magyarországon mondják. Van munkám, mától kezdve pedig másodállásom is. A nyelviskolát kinéztem magamnak az Oxford Street-en, csak még anyagilag kell helyrerázódni jobban, és befizetni. Hivatalos ügyeim elintézve. Jó pár szép élménnyel gazdagabb is lettem. 

Az én uccámban... :) 

Hainult tube station

247-es "doubledecker"

Szeretem, hogy reggel az első napsugárral bújok én is ki a házból. Az utcán csend és frissesség fogad, üde zöldben pompázik minden. Amikor az első busszal megyek, rajtam kívül alig ülnek az emeleten. Rövid, 5 perces út a metróig, de mindig felülök a felső szintre, és onnan nézelődöm az ébredező kertvárosra. Szeretem, hogy Hainult megállóban már úgy adják a tejes kávémat a Station Coffee-ban, hogy "An usual latte." (És széles mosolyt mellékelnek hozzá, a kiszolgálólány is Romániából, és az arab séf is, valahonnan Afrikából.) A kávé kitart a Liverpool Station-ig, ahol a rikkancsok még hallgatagon nyújtják a reggeli Standard újságot. Szeretem, hogy ilyenkor még alig csellengenek az impozáns pályaudvaron, ahol minden nap keresztülmegyek. (Délben már moccanni sem lehet az öltönyös-kosztümüs embermasszában, mert London egyik igazi hivatali negyede a környék, ahol ez a sztenderd viselet.)

Liverpool street

Liverpool station

A kora reggeli hűvös időben egy utolsó gyors séta vár rám, majd felnézek a furcsa, facsart citromprés alakú üvegpalotára, a Gherkin building-re, aminek a tövében dolgozom. Belépek a kávézóba, ahol már mosolyogva skandálják a kollégáim a szokásos köszönést: "Hi mira, how are you today?" /Artur, a lengyel szakács, meg a lányok: Tony, aki angol cockney, Fadila, aki török, Amanda, aki ausztrál, Barbara, aki afrikai, Kesey, aki marokkói, és a főnökök: Fabian, aki német, és Anett, aki magyar. :)/ Aztán szép lassan elkezdődik a napom, Londonban, a Nagy Húsdarálóban, ahol több mint 260 (!!!) etnikum él egymás mellett, - egyes vélemények szerint ez azért bőven több annál, mint amennyit szeretnénk életünk során megismerni... Mindegy is, mert soha, sehol ennyire még nem tapasztaltam meg, hogy itt egyetlen mottó motiválja az embereket: ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI. Másképpen nem lehetne. Ezt teszem én is. Azt hiszem, ez volt az első és legfontosabb dolog, amit megtanultam itt.