Brit kulinária 1. - A szilva chutney

Most mondhatnám, hogy a chutney igazi brit találmány, de messze nem az... Kajánul jegyzem meg, hogy ez (is) csak átvették másoktól. Vagyis abban, hogy anno gyarmatosították Indiát, csupán egy igazán jó dolog van: az pedig a chutney, mely bizony eredetileg a leigázott nép nagyszerű találmánya a konyhaművészetben.

Ma pedig már markánsan hozzátartozik a tradicionális angol szendvicsekhez, húsokból készült ételekhez. Jaj, én legszívesebben folyamatosan áradoznék a chutney-ról, ami oly csodálatos ízű és mennyei zamatú eledel, de sajna nincsenek rá szavak – EZT igazán MEG KELL KÓSTOLNI! Az én bajom már csak annyi, hogy honnan szerzek chutney-t, ha már nem leszek Albionban – és India csöppet még irreálisabbnak tűnik fel -, ámbár, kit tudja...

Naszóval a chutney egy mártás vagy kence vagy szósz, ahogy tetszik, de hogy milyen keveset mondtam el ezzel, azt majd meglátja az, aki hozzájut. A legfrappánsabb magyarázatot a Terebess-en találtam. Jómagam eléggé elferdült ideának tartottam a gyümölcs és a hagyma bárminemű vegyítését, mártásunknak azonban ez a fortélya. Az angolok - hogy-hogy nem? – az old plum chutney-t sajátították ki leginkább maguknak, és mivel a szilva nem drága és szinte mindenütt elérhető, adok egy tuti tippet: Végy egy foszlós-omlós fehér bagettet, vágd ketté haránt és kend meg sűrű, angol (állati eredetű!) vajjal. Tégy bele 4 szelet vastag, finom cheddar sajtot. Pacsmagold be alaposan szilva-chutney-vel a tetejét, s végül karikázz a tetejére friss finom lilahagymát, jó bőségesen. Jelenleg nem létezik számomra finomabb szendvics a világon...

Egyszóval, chutney-re fel, és vállalkozó kedvűek megpróbálhatják ”home made” előállítani, főleg most, hogy közelg a befőzési szezon otthon. J Íme két frankó kis recept, magyarul és angolul, és aki megpróbálja, készüljön fel arra, hogy mennyei lakomákban lesz része!

http://tokajiborecet.hu/receptajanlatok/szoszok/szilva-chutney-the-best-ever

http://cooking4chumps.com/Chutney%20Plum%20Recipe.html

Festival of Britain

A Britannia Fesztivál, London legjelentősebb nyári kulturális happeningje idén ünnepli 60. évfordulóját. Ez azt jelenti, hogy aki olyan szerencsés, hogy augusztusban látogat a brit fővárosba, egész hónapos, ingyenes és színvonalas kulturális programokon vehet részt. A fesztivál epicentruma az izgalmas Southbank, vagyis a Temze egyik legnépszerűbb déli rakpartja. Ha az ember észak felől átsétál a – (z amúgy említésre sem méltó) - Waterloo Bridge-en, a hídról balra letérve a Királyi Nemzeti Színházhoz ér. Itt nyaranta szintén érdekes szabadtéri rendezvények zajlanak, „Watch this space!” címmel. A színház előtti placcon mega-műfűfotelek (!!!) állnak, melyeken esténként koncerteket és rögtönzött előadásokat lehet élvezni. 

A part melletti csinos kis sétány a Waterloo Bridge alatt visz tovább, ahol pompás kis (nagy) antikvár könyvvásár tanyázik. Óriási kincsekre lehet lelni fillérekért pennykért. Ha továbbsétálunk a Festival Pier mellett, kreatív installációkat láthatunk, melyeket a tenger ihletett meg. Ez azt is jelenti, hogy több európai nagyvároshoz – ha jól tudom, Budapesthez is – hasonlóan a folyópartból tengerparti plázst kreáltak a szervezők, némi homok, buja növényzet és nyaralási kellék segítségével. 

Jobb felől tipikus tengerparti strandokra jellemző öltözőkabinok sorakoznak. Mindegyiket  vidám-színesre pingálták, és egy-egy mini kiállítást álmodtak bele a művészek – jelezve, hogy milyen vers, zene vagy hangulat ihlette az összeállítást. Az összes kis fülke dekoráció valamilyen módon kapcsolódik a tenger tematikájához. A többdimenziós élményhez tartozik a századfordulós zene, ami a hangosbeszélőkből szűrődik ki, és persze az ínycsiklandozó sült hal és krumpli illata, amely a levegőben terjeng. 

Ekkorra már jószerivel elértünk a következő hídig, a Golden Jubilee Bridge-ig, melynek másik oldalán egy egészen más világ fogad. A London Eye környékének harsány kereskedelmi egységeinek zaja, a sokféle utcai művész előadásának zenei aláfestése, a turisták végeláthatatlan áradatának nyüzsgése kakofón hangzavarban egyesül. Ez már egy kevésbé művészi és élvezhető miliő, de megvan ennek is a varázsa – főleg ha az ember csak átutazó Londonban. Mert egyébként megszokni szerintem nem lehet, soha. 

Zavarognak

Nem éreztem eddig, hogy London veszélyes lenne. Sétáltam este is a turisták által nagy ívben elkerült negyedekben, próbáltam felfedezni a szegényebb kerületeket is. Tudniillik a gettó is azok is szervesen hozzátartoznak Londonhoz. Ott is érdekes, különleges és színes élet zajlik. Az utóbbi napokban túlságosan is, mondhatni - "veszélyesen" zajlik. Tüntetők és rendőrök csaptak és csapnak össze napok óta a brit fővárosban. Jelenleg 6 kerületre terjedt át a rendbontás. A szokásos képeket ontja magából a média: lángoló házak, kifosztott üzletek, felborult és szétzúzott autók. 

Mindig van egy kiváltó ok. Egy valós vagy vélt apropó, egy áldozat vagy balek bűnbak. A csőcselék csak erre vár, ezt használja ki. A 4 gyerekes családapáért zajló, békés(nek induló) demonstráció - akit állítólag jogtalanul véletlenül - lőttek le a rendőrök múlt csütörtökön egy utcai összecsapásban - mostanra már komoly zavargássá nőtte ki magát és gyorsan terjed. London olyan, mint egy felbolydult méhkas. A média a 80'-as évek etnikai összetűzéseit és precedenseit lobogtatja, és valóban van a levegőben egy igen súlyos érzés: a faji problémák mindeddig csak parázsként lapultak egy félig alvó vulkán belsejében, és most szinte kihasználva a tragikus eseményeket, rettentő erővel robbannak ki újból. Hasonszőrű bevándorlóként én magam csodával határosnak tartottam azt, hogy a brit kormány rendet tud tartani ebben a veszélyesen sokféle etnikummal lakott nagyvárosban. A rendőrség keze meg van kötve, mert faji előítéletekkel vádolják őket. A kisemberek aggódnak a gyerekeikért és az otthonaikért, és tehetetlenséggel vádolják a vezetést. (Istenem, mennyire szomorúan ismerős szituáció, akárha mindenütt a nagyvilágban... ) Az bizonyos, hogy az itt élők - legyen az angol vagy emigráns -, az ország vezetése és az egész világ borítékolta azt, hogy egyszer kirobban ez a rasszizmust zászlajára tűző harc. 

Mindebből persze a bűnöző csürhe profitál. A - szemtanúk szerint - 90%-ban fekete bőrű, kapucnit mélyen a szemükbe húzó, 16-22 éves bandatagok. Elérkezett az ő idejük. És zavarognak. Vandálkodnak, erőszakoskodnak, rabolnak és gyújtogatnak. És elérik szép lassan, hogy alattomos rettenet, "fortélyos félelem" kúszik be az emberek bőre alá. Ott, ahol két különböző bőrszínű ember él, sosem lesz béke az olajfák alatt. 

http://videa.hu/videok/hirek-politika/zavargasok-londonban-fosztogatas-london-tuntetes-DNfhenAIMQmB364y#b

(Képek - forrás: AFP, BBC)

Baker street 221. Per bé.

Nem vagyok egy nagy sznob múzeumok terén, de bizony vannak olyan kiállítások, melyeket egyszerűen látni kell. Mindig is szerettem a detektív regényeket. Lenyűgözött Agatha Christie zsenije, ahogy Miss Marple és Monsieur Poirot rejtélyeit megalkotta. Kedvelem Murdoch nyomozó kalandjait, és egy időben faltam Maigret felügyelő történeteit. A legnagyobb hatással – talán a korszak miatt – a viktoriánus nyomozó páros, Sherlock Holmes és Dr. Watson történetei voltam rám. Londonban, a legendás cím alatt – Baker street 221/B. – egy elképesztően fantasztikus kiállítás várja az olyan fanatikus rajongókat, mint én is vagyok.

A gyűjteményem meglátszik, hogy szintén rajongók kezelik, méghozzá olyan aprólékos részletességgel és odaadással, hogy az ember szája is tátva marad. Ahogyan belépünk a három szintes, korabeli enteriőrrel berendezett kis lakásba, szinte várjuk, hogy Mrs. Hudson lépjen elénk, és névjegykártyánkat elvéve egy könnyű ötórai teára invitáljon, amíg a híres detektív fogad minket. A nappali a leghíresebb feldolgozás, a Jeremy Brett nevével fémjelzett sorozat díszletét idézi. A kiállítás tárgyai olyan elképesztő hitelességet sugároznak, mintha valóban Holmes és Watson örökségéből származnának. A szobákban felidéződnek a fontosabb esetek, mint például a Sátán kutyája, a Ferde szájú férfi vagy a Rőt liga.

Tanultam az egyetemen irodalomtudományt. Sok unalmas és bonyolult, didaktikus „posztmodern” szájbarágást kaptam, nem is értettem vele soha egyet. Valószínűleg a „régi iskola” híve vagyok, amolyan retrográd olvasási attitűddel és elítélendő akadémikus hozzáállással. Én azokat a teremtett világokat szeretem, amelyekben olyan módon lehet hinni, mintha valóban léteznének. Én a Baker street 221/B. alatt elfeledtem, - HAGYTAM MAGAMAT elfeledni – hogy Sherlock Holmes nem létezett, hanem csak egy Sir Arthur Conan Doyle nevű skót orvos-író találta ki.

A Baker street 221/B. alá a mai napig érkeznek levelek, melyekben eltűnt személyek és tárgyak felkutatásában, megoldatlan rejtélyek felfedésében kérik a világhírű detektív segítségét. Ezekre mindre válaszolnak az „illetékesek”, a publikus kérések, e-mail-ek és üzenetek könyvbe szedve állnak a múzeumban. A legenda tehát már megteremtődött, és Sherlock Holmes és Dr. Watson személye olyan egyértelműen hozzátartozik Londonhoz, mintha VALÓBAN itt éltek és dolgoztak volna, Viktória királynő idején, a Baker street 221/B. alatt. 

"Global village" Londonban

Hihetetlen, de már megint csak véletlenül tévedtem egy olyan helyre, ami kétségkívül London leghangulatosabb negyede. A neve Camden, és látni kell; nem csak látni: érezni, ízlelni, szagolni, hallani – átélni. Camdemet az útikönyvek nem nagyon fogják forszírozni, mert nem való a finnyás és unalmas turistának, aki csupán a sztereotip, klasszikus „must see” látványosságokra vevő Londonban. Ha eufemizálni akarnánk, azt mondhatnánk, hogy a 60-70’-es évekből visszamaradt hippi és punk nemzedék leszármazottjai élnek itt. Amúgy meg színesbőrűek lakják, arab, afrikai, muzulmán, indiai, indián, török, bengáli, és még egy tucat sokféle etnikum forog itt. Ez teszi olyan elképesztően lüktetővé és élettel telivé az egész körzetet. A történeti hűség kedvéért hozzá kell tenni, hogy az utcákon permanens fű lásd: cannabis, vadkender – illat  szag terjeng; nos, talán ezen okból kifolyólag olyan laza és életigenlő mindenki. 

Ahogy írtam, valóban véletlenül tévedtem ide, de volt szándékomban eljönni. A Regent’s parkon keresztül vezetett a sétám (ami önmagában megér egy plusz bejegyzést). Az út végül belefutott a hangulatos, hajózható londoni csatornák egyikébe, a Regent’s Canal-ba (ami szintén megér egy bejegyzést). A part mentén álló lakóhajók mellett elsétálva jut az ember végül Camdenbe, illetve annak legnagyobb látványosságához, a piachoz (Camden Lock).

LÁTNI KELL. Nem tudok mást írni, a Camden egy totális, euforikus élmény. Az ember fülében dübörög a multikulti zene, a levegőben egymást váltják az egzotikus ételek illatfoszlányai. Ez BIZTOSAN az a hely, ahonnan nem néznek ki, nézhetsz ki úgy, ahogy tetszik, tehetsz, amit akarsz. Itt mindenki mindenkinek a „tesója”, egy csapatként viselkedik ez az ezerféle embermassza, köszönhetően talán az átható cannabis illatnak – de hát a fene bánja. Peace, flower, freedom, happiness, legalább pár órára, ha kérhetnénk. A csatorna mentén a belvárosi áraknál jóval kedvezőbben lehet vásárolni. Mindenképpen ajánlom a központnál a többféle távol-keleti „noodle”-t, amit 3 fontért lehet kapni, és elfogyasztani a vízre nyíló motoros üléses (!!!) teraszok valamelyikén. Egy egész üveg igazi facsart narancslevet 1 fontért adnak, és az idióta turista ajándékok (kulcstartók, mobildíszek és bögrék) is ennyibe kerülnek.

Komoly „déjá vu”-m volt egyébként: a Camden engem Itaewon-ra emlékeztet. Ez egy legkevésbé koreai hely Szöulban, hanem inkább amolyan „global village”.  Akárcsak Camden, ami – eltekintve a milliónyi brit vásárfiától – kicsit sem angol, hanem inkább mindenféle. Így pillanatok alatt lehet asszimilálódni az embernek, és önfeledten jól éreznie magát. Azt hiszem, nekem Camden lenne a megfelelő közeg és miliő, ha már laknom kellene hosszútávon Londonban. 

Stonehenge, vagy amit akartok...

A Stonehenge az olyan, hogy ILLIK megnézni, és ILLIK vele fényképezkedni. És mint majdnem minden ILLIK dolog, ez is kissé alulmúlja a várakozásokat. A nagy fantázia és a megelőlegezett csodavárás átka ez, amikor előre iszunk a katartikus élményre. (Jómagam enyhe csalódott sóhajtást nyomtam el például Athénban az Akropolisznál, és a római Colosseumnál is kissé becsapva éreztem magamat. Valahogy monumentálisabbnak, impozánsabbnak és titokzatosabbnak képzeltem őket. Na, ezért sem nem szabad álmodozni.)

A Stonehenge-t egyébként szervezett fakultatív kirándulás keretein belül látogattuk meg. Másként nem is lehet, mármint tömegközlekedéssel, mivel nem jár arrafelé a madár sem. (Na jó, a madár talán igen, főként a baljós bajlós hollók, Poe „sohamár” szárnyas fekete kísértetei.) Szóval mi az Evan Evans Tours  irodával utaztunk és nem csalódtunk a szolgáltatásaikban. Félnapos, rapid Stonehenge túra már 25 fontért elérhető. Az irodának sok helyen van kirendeltsége, de legegyszerűbb a Trafalgar Square-nél lévő központot felkeresni.

A terepre érve azért végigfutott rajtunk a borzongás. Igen, valóban terep, méghozzá sík, közepén a logikusan odahalmozott kövekkel, - ezzel is növelve a Stonehenge-t körülölelő többévezredes homályt. Sehol egy hegy vagy domb, közel s távol síkság. Mégis honnan, kik, mikor, hogyan és mi célból cipelték ide azokat a bazi nagy oszlopokat...?! Erre egyébként ma sincsen általánosan elfogadott, hivatalos vagy bizonyítható magyarázat.

Az idegenvezető viccesen noszogatott mindenkit, hogy találjunk ki új teóriát, de az űrlényes, druida papos és óriás lego-s variáció már foglalt, legyünk kreatívak. Némi áhítat azért átjárt minket, ahogy körüljártuk a rituális helyet. (Ifjúkorom olvasmányaiból és filmes élményeiből belém csípődött a dolmenek iránti vonzalom, így én mégis csak maradnék az ősi temető/vallási szertartások helyszíne magyarázatnál. Szép volt a Stonehenge, mindent összevetve, vagy inkább hangulatos. A sokszor elátkozott angol időjárás ónszürke felhői most épp találó és illő szcénát varázsoltak a kövek köré. Körbe-körbe az elektromos kerítések mögött a bárányok pedig pont hogy nem hallgattak, hanem bégettek, folyvást. Pompásan zord, spirituális hangulattal hagytuk magunk mögött a Stonehenge-t.  

Nélküle

Biztosan ismerős az az érzés, amit akkor élsz át, amikor elmegy az, akit szeretsz. A torkodat folyamatosan sírás fojtogatja, a gyomrodat egy nagy kő nyomja, és bár orvosilag a szív nem fájhat, mégis vaspántként szorítja össze a fájdalom – valószínűleg a lélek is ott lakozik valahol, az tud ennyire sajogni.

Itt volt a Lányom velem Londonban. Biztosan valami csodaféle történt, mert egyszeriben máshogy láttam magam körül mindent. London nem túlzsúfolt és hangos város volt, hanem színes és vidáman nyüzsgő metropolisz. Az emberekre nem idegesítően nagyhangú masszaként tekintettem, hanem sokféle, érdekesen harsány multikulturális közösségre. Bia megláttatta és átéreztette velem a dolgok szebbik oldalát. Tele voltunk energiával és sürgető érdeklődéssel, jártunk sokfelé, amíg a lábunk bírta. Megnéztük a titokzatos Stonehenge monstrum homokköveit, ejtőztünk Oxford és Windsor harsányzöld gyepén. Dover szépséges Fehér Sziklái alatt a tengerparton úgy éreztük, otthon vagyunk, Canterbury gótikus komor falai áhítattal töltöttek el. A mesés Kentben a Leeds kastélyban átéreztük, milyen az igazi countryside, és a sokszor karikírozott brit arisztokrácia élete. 

Ettünk tipikus angol reggelit és ötórai teáztunk a gyönyörű Greenwichben. „Fish and chips”-et vacsoráltunk a Tower előtt, és London olyan klassz negyedeiben is megfordultunk, ahol a  szimpla turista nem jár. S mindeközben felvették Biát az ELTÉ-re, Magyarország legjobb egyetemére.

Az ember telhetetlen, egoista, és soha nem elégszik meg azzal, ami van és jutott. Önzőn mindig csak többre vágy. Sokszor eljátszadoztunk a gondolattal, mi lenne, ha együtt laknánk, dolgoznánk és élnénk Londonban. Egyet biztosan érzek; számomra így lenne elviselhető hosszú távon ez a „nemszeretem” város. De mivel priorizálni kell, az első az egyetem. Örülök neki, hogy a Lányom úgy megkedvelte Londont és Angliát, hogy szívesen élne itt. Talonba teszem ezt a vágyat, hátha tudunk vele kezdeni valamit a jövőben.

Bia most a tengernél van a barátaival, Poole-ban. Utána utazik Írországba, Dublinba, az én legjobb barátomhoz. Aztán hazarepül, Thália táborba megy majd Gólyatáborba. Zajlik a boldog és eseménydús kis élete. Hálás vagyok és szerencsés, hogy két felejthetetlen, gyönyörűséges hét az enyém volt Vele. Amikor a nap is kisütött Albionban, amerre jártunk. És ez az igazi csoda.

Most pedig London újra szürke. Túlzsúfolt, hangos. Nyomasztó.