Semmi nem tudott volna eltántorítani attól a komor gondolattól, hogy itt az ősz. A Modern Tate Galéria kávézójában üldögéltem, esőtől nedves hajjal, félig átfagyva, rosszkedvbe hajlóan. A kint tomboló és alattomosan belém kúszó ridegséget ellensúlyozni próbálván óriási forró lattét szorongattam a két kezem között. Egyedül ültem az asztalnál, és kifelé bámultam az amúgy bizonyára lenyűgöző panorámára. A szürke Temze fodrozódott alant, felette még szürkébb felhőfoszlányokat cibált a szél. Az a fajta ónszerű eső szemergett, amire az angolok azt mondják: „drizzle”. Találó – gondoltam magamban, - ez valóban beszitál az ember bőre alá, a pórusain át, egyenesen a sejtjeibe...
A múzeumba menekült embertömeg halkan duruzsolt, sokan voltunk, sejtettem, hogy nem üldögélhetek boldog magányomban sokáig. Úgy is lett, hiába próbáltam tudomást sem venni az asztalom felé tétován lépdelő lányról, a nem várt mondat azonnal elhangzott: „Can I sit down?” – na, ez is ugyanolyan pocsék angolsággal beszél, mint én – gondoltam magamban, majd erőltetett udvariassággal válaszoltam: „Of course.” Csak egy pillanatra láttam a lányt, mert aztán tüntetően elfordultam, hogy még véletlenül se kelljen társalogni vele. A húszas éveinek végén járhatott. Magas, formás alkatú nő volt, hanyagul feltűzött hosszú barna hajjal. Egyszerű vékony fehér garbó volt rajta és egy kék farmer. Hosszú fekete bőrcsizmát viselt, és erről valamiért a mediterrán nők sejlettek fel nekem. Ők, az olaszok, a spanyolok viselnek ilyen laza és megfellebbezhetetlen eleganciával nyáridőben is csizmát. Nyakában komoly fényképezőgép lógott. Mindent összevetve jóleső benyomást keltett, napbarnított bőre még inkább kiviláglott a fehér pulcsiból. Arcán az a fajta fáradtság ’jó’ fáradtság tükröződött, ami nem egy agyonhajszolt és stesszes munkanap után köszön vissza ránk a tükörből. Mindazonáltal haragudtam a Lányra, hogy egyáltalán belépett a személyes zónámba.
Egy ideig kavargatta a csokoládéját, és csokis muffint majszolt hozzá. Majd egyre sűrűbben pillantgatott felém, s végül – amitől tartottam – beszélgetést kezdeményezett. – Honan származom – kérdezte, csak így hirtelen, in medias res, semmi körítés. Ezen kicsit meglepődtem, és mondtam, hogy Magyarországról. Már éppen kezdtem volna a szokásos körítést, hogy „ez egy kicsi ország Közép-Európában, nem nagyon szokták tudni, hol van, a fővárosa Budapest, nagyon szép város, bla-bla-bla...” Félmosollyal szakított félbe, hogy ő tudja, merre van Budapest. Azt hitte, londoni vagyok, mert útbaigazításra lett volna szüksége. Hamar visszakoztam, hogy csak nem régóta vagyok itt, nem ismerem annyira a várost. Látta az asztalon a latte mellett az útikönyvet, - mindig cipelem magammal – és mosolygott . Hogy ugye én is turista vagyok. Hát... – vontam meg a vállamat – sokszor úgy érzem magamat.
Akkor már nem is tudtam neheztelni rá. A közvetlen kedvessége, a sokatmondó mosolya – valahogy
kiradírozták a méltatlankodást belőlem. Olyan – könnyűnek tűnt fel minden, pedig odakint még mindig acélszürkébe hajlott az égbolt. Kérdeztem, ő honnan származik. – Argentínából – felelte még jobban mosolyogva, és onnantól ömlött belőle a szó. Az előző három hónapot Svájcban töltötte, baby sitterként. Panaszkododt, mennyire nem becsülték meg, cselédként tartották, alig akarták megfizetni, erre fel kiette őket a vagyonukból. Most átutazóban van Londonban, öt napot tölt itt, és utána repül Moszkvába, ahol hostesskedni fog. – Ez aztán a kalandos élet, - mondtam neki. Jóízűen nevetett, és elmondta, milyen körülmények között lakik itt Londonban. Egy olcsó szálláskereső oldalt talált, ahol vadidegenek osztják meg a szobájukat a kispénzű utazókkal. Valami rémlett, hallottam már erről. Ráírta a múzeumi kalauzra a weboldal címét, hátha szükségem lesz rá.
www.couchsurfing.com Őt egy ausztrál fiú fogadta be. Az első este az volt az első kérdése a sráchoz, hogy nem fél-e attól, hogy mondjuk sorozatgyilkost enged be a lakásába... Ezen szintén jót derült. Aztán azon morfondírozott, hogy Moszkvában miként fog eltévedni, mert Londonban már párszor sikerült neki a pár nap alatt. Elképzelte magát a moszkvai metróban, ahogy próbálja kisilabizálni a ciril betűket, majd kézzel-lábbal magyarázza, hogy a Vörös térre akar eljutni...
Mesélt, mit mesélt? áradozott. Mosolygott, mit mosolygott? nevetett, folyamatosan. Látszott rajta, hogy bármerre is veti a szél, megállja a helyét, nem esik kétségbe, boldogul. Lerítt róla, hogy próbálja az élet napos oldalát meglátni mindig, vagy inkább - ÉLVEZI az életet, történjen bármi. Ahogy ott csacsogott és kevergette a forró csokoládéját, a kisugárzása felmelegített maga körül mindent – engem is. Nem tudom, milyen gondolatok futottak át az agyamon, és hogyan jutottam el végül valamiféle érthetetlen NYUGALOMHOZ. Valahogy már nem aggódtam, és tényleg nem értem az okát. Valahogy – elmúltak a kétségeim. Valami olyasmit éreztem, hogy SIKERÜL. Hogy mi – azt nem tudom. Figyeltem magamban ezeket a furcsa reakciókat, mire megkérdezte, hogy velem mi a helyzet.
Az igazat mondtam neki – nem szeretek itt. Nem tudom megszokni. London túl hangos, túl zsúfolt és túl „sokszínű” nekem. Az időjárás elveszi a maradék életkedvemet is. Sok szép és jó dolgot láttam, látok itt, de úgy érzem, ez nem igazán az én helyem... Tudtam volna még folytatni ezt az indokolatlan magyarázkodást, de egyszer csak félbeszakított, és annyit mondott: „Que fluya!” – micsoda? – kérdeztem. „Que fluya.” – és leírta ezt is a térképre, aztán elmagyarázta. - Mi, argentínok, az ilyen helyzetekben csak annyit szoktunk mondani, hogy ’que fluya’, ami szó szerint azt jelenti, hogy „hadd folyjon!”, ami annyit tesz, vigye el a víz a hullámok hátán, fújja el a szél, messzire tőled. Vagyis ami NEM MEGY, csak hadd menjen. ENGEDD EL. – mosolygott újra. Megköszönte a beszélgetést, minden jót kívánt nekem, és nyugodtan indult az útjára – mint aki valamiféle küldetést teljesített be.
Amikor eltűnt a teraszajtón, döbbentem csak rá, hogy még a nevét sem tudom. Még csak nem is fényképeztem le, én, aki mindent dokumentálok, és meg sem kértem egy közös fotóra. Hát hogy van ez... csak eltűnt hirtelen, ahogyan érkezett. Ahogyan az égi tünemények, a hírhozók vagy az (őr)angyalok szoktak. Csak ezt a két szó maradt utána, meg az a bohókásan megfordított két felkiáltójel: "!Que fluya!”
Utószó: a monitoromon van egy kis on-line jegyzetfüzet, melynek felső sorában egy mondat látszik: „engedd el, hogy élhess tovább”. Nem is tudom, honnan van, talán egy újságcikkből vagy beszélgetésből szedtem. Mintegy figyelmeztetésül írtam ki magamnak, szemembe ötlik minden alkalommal. Valahogy éreztem, hogy megszívlelendő jótanács lesz ez, jó és rossz időkben egyaránt. Az ismerőseim üzenőfalán időről időre felbukkan egy ismeretlen, zen idézet: ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Régóta érzem, hogy szinte mantraként követnek engem ezek a szavak, vagy inkább a jelentésük, amiket magunkban hordoznak. Most is a legjobb időben találtak rám és erősítettek meg, pont, amikor szükség volt rájuk – egy hívatlan, kalandor és világjáró, nevetős angyalféle tolmácsolásában.
Ezeket gondolhatta a Jóisten magában, de ha Ő nem, nekem bizonyosan eszembe jutottak e kis tengerparti városka érdemei, ahogy sétálgattam benne. Mert hogy annyira „egyben van” benne minden... A parti panoráma olyan méltóságteljesen tárult elém, mintha egy paradicsomi szcéna kellékei tornyosultak volna előttem. A fehéren fodrozódó hullámok közé csak az igen bátrak – és hidegtűrők! – merészkedtek, meg a csodás sirályok... Nem tudtam betelni a hatalmas fehér-szürke madarakkal, akik a levegőben vitorlázva feszültek neki a szélnek... érződött, hogy élvezik a sós illatot, a hullámok hangját, az emberek zsivaját. 
Brighton legmegkapóbb nevezetessége a híres móló. Imádom az olyan helyeket, ahol változtatás nélkül lehet filmet forgatni, ha valaki a múlt század elejéről – és az én generációm még az 1930-40-es éveket érti ez alatt! – szeretne filmet készíteni. Rajongója vagyok a David Suchet féle Poirot feldolgozásoknak, nos, az egyik részt Brightonban forgatták. Számomra külön élmény azokon a helyeken megfordulni, ahol a kedvelt történeteim, könyveim és filmjeim játszódnak. A mólón való hosszas időzés igazi élvezet. A szél cibálja az ember haját, a tenger finom sós illata összevegyül a finom belga palacsinta és a klasszikus „fish and chips” ínycsiklandó szagával. A mólón végig régi kék-fehér csíkos fa nyugágyak vannak kirakva, melyeket bárki használhat. A séta végül egy kicsit nem odaillő vidámparkba fut bele, bár annak is megvan a hangulata, ha valaki „kileng” a végtelen víz fölé, amikor felül egy-egy gyomorforgató körhintára. 
Brighton tengerparti sétánya igazi békebeli, klasszikus hangulatot idéző promenád. Visszafelé sétálva az állomás felé, szinte egyből belebotlunk a Royal Pavilion-ba, melynek sajátságos a hangulata. Olyan ez, mint egy kis „instant” Taj Mahal, és a kissé kétes esztétikai értékéhez inkább hozzáad valamit az a tény, hogy György király idején a „dirty weekend”-ek, vagyik „piszkos hétvégék” – ergo: titkos találkák, légyottok és viszonyok kedvelt helyszíne volt a Királyi Pavilon. Kissé balra sétálva egyből az óvárosba jutunk, ami egyszerűen elbűvölő. Korabeli házacskák feszülnek egymásnak, színesre festett, Dickens idejében divatos, nagy osztott ablakú boltocskák bújnak meg a szűk sikátorokban. Akármilyen apró, el lehet tévedni a városrészben, de előbb-utóbb visszajutunk a tengerpartot az állomással összekötő fő sétányra. 
Gondolom, minden karnevál ilyen... de ez valami jóval többről szólt... Olyasmi volt benne, hogy „Rohadjatok meg, hoodie-k, hiába akartátok tönkretenni a városunkat, a kedvünket és a karneválunkat, mi itt vagyunk, mulatunk és élünk, nevetünk és táncolunk és énekelünk – csakazértis!” A pár hete történt tragikus zavargások komolyan veszélyeztették a Notting Hill Carnival sorsát. Kisebb közfelháborodást váltott ki az, hogy esetleg nem lesz megtartva az ünnep. A karibi bevándorlók 1965 óta rendezik meg a helyi nyárvégi karneváljukat, mely azóta Európa leghíresebb és legnagyobb utcai fesztiváljává nőtte ki magát. A jórészt három napos hepaj augusztus utolsó hétvégéjére esik, így az azt követő hétfő „bank holiday”, vagyis fizetett ünnep. 
A koreográfia hasonló az egyéb zenés felvonulásokhoz. Hatalmas nyitott platós kamionokon mutatják be magukat és a zenéjüket a térség kisebb közösségei. Őket követik a karneváli díszbe öltözött gyerekek és felnőttek, folyamatos énekkel, tánccal és irtózatos hangzavarral. Végül az egész felvonulás belefut egy óriási utcabálba, több tucat helyszínen és színpadon folytatva a táncot. Londonban ilyenkor szinte egy teljes kerület nagyságú városrész van lezárva. A közelmúltban történt zavargások miatt hatványozott rendőrségi felügyelett mellett zajlott a vigasság. Semmilyen komolyabb atrocitás nem történt. Az az egységes és masszív akarat sugárzott az emberekből, hogy feledve a negatív és bajlós eseményeket, csupán maradéktalanul jól akarják érezni magukat. Erről szólt, szól – és szólni fog mindig a Notting Hill Carnival. 
Amikor először elhúzott a 25-ös busz a Staple Inn mellett, nem akartam hinni a szememnek. Leszálltam a következő megállónál és visszagyalogoltam. Az a legmegdöbbentőbb, hogy az emberek úgy sétáltak el az épület mellett, mintha ott sem lett volna. Pedig... egyszerűen csodálatos ez a sok évszázadot megélt ingatag kis kúria a Holborn elején. Hihetetlen, de 1586-ban épült, és azóta is áll. Eredetileg Erzsébet kori gyapjúraktár volt, ahol a bálákat mérték és adóztatták. Óriási kuriózum, hogy ez az egyetlen 16. századból fennmaradt fagerendás ház Londonban. Még hihetetlenebb, hogy nem múzeum, nincs állagóvás rajta, hanem ’közönséges’ üzletek és irodák (!!!) működnek benne. A Staple Inn belső udvarán és apró kertjében nyugodt órácskát lehet eltölteni, ha éppen egy kis csendre vágyunk, hogy megegyük ebédre a szendvicsünket. 
London híres a piacokról, marketekről. Sokan megjárják a Notting Hill-en a Portobello Road-ot, vagy a Borough marketet. A Camden piac is híres, és a Brick Lane-t is kár kihagyni. Ám a belváros kellős közepén, a hivatalok és bankok üvegpalotái között lavírozva alig lehet felfedezni a kicsi Leadenhall marketet, mely egyedi hangulatával elbűvöli nem csak a turistákat, hanem a belvárosban élő vagy dolgozó londonereket is. A régi római London városközpontjában középkor óta állt itt piac, mely ma egy gazdagon díszített, gyönyörű viktoriánus kori vásárcsarnok. 1881-ben építtette egy Sir Horace Jones nevű építész. Hála az égnek, még nem özönlötték el a turisták, pedig olyan nagyszerű filmeknek is a helyszíne volt, mint a Harry Potter és a Bölcsek köve, meg a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. 
Van egy fura kerület Londonban, a Barbican centrum. Az 1960-as évek merész városfelújító terveinek egyike ez a lakónegyed. A ’barbican’ védőbástyát jelent, és valóban: a régi városfal mentén húzták fel ezt a külvilágtól elzárt, zsúfolt belvárostól védett részt. Igazi kincsek vannak itt is. Leghíresebb a Szent Bertalan templom, melynek 13. századi (!!!) boltíves kapuja szintén csodával határos módon eredeti állapotában pompázik. Magát a templomot 1123-ban alapította egy Rahere nevű szerzetes, aki egyébként itt van eltemetve. Előzőleg I. Henrik udvari bolondja volt, de lemondott megbecsült posztjáról, amikor álmában egy szárnyas szörnyetegtől védte meg Szent Bertalan. Csodálatos normann ívek díszítik a kaput és a templomot, és régi Tudor kori síremlékek között üldögélhet az ember a templomkertben, ha úgy hozza a kedve. 
Ha Párizs, akkor Louvre; ha Moszkva, akkor Tretyakov; ha London, akkor British Museum – és persze mellette csupán orrhosszal lemaradva a Tate Gallery – és ha már választani lehet, mindenképpen a Tate Modern. 2000-ben történt, hogy a Tate Gallery impozáns és hatalmas gyűjteményét ketté kellett osztani, és egy új, kissé formabontó épületben megnyitották a modern szekciót. Azóta a Tate Modern kétségkívül a legtrendibb hely a londonerek és a turisták számára. Egyenesen „menő” idejárni, és nem csak a híresebbnél hírhedtebb művészek (Monet, Picasso, Dali, Warhol...) miatt. Az egykori erőműből kialakított múzeum fantasztikus és érdekes megoldásai, interaktív játszósarkai, művészettörténeti vetítései több napra elegendő elfoglaltságot nyújtanak a nem is olyan sznob emberek számára. 
Mert hogy már régen nem sznobizmus jó múzeumba járni, inkább egy tartalmas program, akár egyedülállók, akár családok és baráti társaságok számára. A Tate Modern egyik különlegessége az, hogy nem a retrográd időrendi sorrendben rendezte el a gyűjteményeket, hanem tematikusan, adekvát témakörök szerinti csoportokban. Így van Poetry and Dream, Energy and Process vagy States of Flux fantázia cím, és ezek alá soroltattak be a nagy művek. 
Nagy művek, igen. Nyoma sincs már a megjátszott, „műhozzáértő” okoskodó hümmögésnek és bólogatásnak. Az emberek megállnak, el-elidőznek Monet Vízi liliomjai előtt, vagy Dali egy-egy őrült női torzója mellett, vagy körbejárják Rodin – Csók című csodás szobrát – és próbálják megfejteni, értelmezni, vagy egyszerűen CSAK befogadni az esztétikai élményt. Emellett a múzeumban, a Turbine hall-ban van Európa legnagyobb könyvesboltja, illetve az emeleti kávézókból pompás latte mellé pompás panoráma is jár a Millenium bridge-ről, és a Temze szemközti oldalán megbúvó Szent Paul katedrálisról. A Tate Modern tuti hely Londonban. Kuriózum még, hogy 3.30 fontért a múzeum saját hajója visz át a hagyományos, régi Tate Galériába. Így temzei hajókázás mellett, egy nap alatt tudhatjuk le a két csodálatos múzeumot, ha nagyon akarunk sietni. 
A címben található idézet így folytatódik: "Miért féljek hát felfedezni, ki vagyok?" Ezzel próbálkoztam eddig is, bármerre vitt az utam. Élményeimet megosztottam koreai webes naplómban és az "otthoniban" is. Megyek folyvást, nincs nyugovásom. Néha magam választom, néha a Nagybetűs kényszerít rá. Most éppen Britanniába sodort a Jó(?)sorsom. Megpróbálom belőle kihozni a legjobbat. Elnagyolt ecsetvonásokból, néhol szigorú grafit skiccekből, másutt lágy akvarell foltokból állnak a beszámolók. Mert szerintem ilyen (is) a világ...
