2011. augusztus 23., kedd

Que fluya!



Semmi nem tudott volna eltántorítani attól a komor gondolattól, hogy itt az ősz. A Modern Tate Galéria kávézójában üldögéltem, esőtől nedves hajjal, félig átfagyva, rosszkedvbe hajlóan. A kint tomboló és alattomosan belém kúszó ridegséget ellensúlyozni próbálván óriási forró lattét szorongattam a két kezem között. Egyedül ültem az asztalnál, és kifelé bámultam az amúgy bizonyára lenyűgöző panorámára. A szürke Temze fodrozódott alant, felette még szürkébb felhőfoszlányokat cibált a szél. Az a fajta ónszerű eső szemergett, amire az angolok azt mondják: „drizzle”. Találó – gondoltam magamban, - ez valóban beszitál az ember bőre alá, a pórusain át, egyenesen a sejtjeibe...

A múzeumba menekült embertömeg halkan duruzsolt, sokan voltunk, sejtettem, hogy nem üldögélhetek boldog magányomban sokáig. Úgy is lett, hiába próbáltam tudomást sem venni az asztalom felé tétován lépdelő lányról, a nem várt mondat azonnal elhangzott: „Can I sit down?” – na, ez is ugyanolyan pocsék angolsággal beszél, mint én – gondoltam magamban, majd erőltetett udvariassággal válaszoltam: „Of course.” Csak egy pillanatra láttam a lányt, mert aztán tüntetően elfordultam, hogy még véletlenül se kelljen társalogni vele. A húszas éveinek végén járhatott. Magas, formás alkatú nő volt, hanyagul feltűzött hosszú barna hajjal. Egyszerű vékony fehér garbó volt rajta és egy kék farmer. Hosszú fekete bőrcsizmát viselt, és erről valamiért a mediterrán nők sejlettek fel nekem. Ők, az olaszok, a spanyolok viselnek ilyen laza és megfellebbezhetetlen eleganciával nyáridőben is csizmát. Nyakában komoly fényképezőgép lógott. Mindent összevetve jóleső benyomást keltett, napbarnított bőre még inkább kiviláglott a fehér pulcsiból. Arcán az a fajta fáradtság ’jó’ fáradtság tükröződött, ami nem egy agyonhajszolt és stesszes munkanap után köszön vissza ránk a tükörből. Mindazonáltal haragudtam a Lányra, hogy egyáltalán belépett a személyes zónámba.

Egy ideig kavargatta a csokoládéját, és csokis muffint majszolt hozzá. Majd egyre sűrűbben pillantgatott felém, s végül – amitől tartottam – beszélgetést kezdeményezett. – Honan származom – kérdezte, csak így hirtelen, in medias res, semmi körítés. Ezen kicsit meglepődtem, és mondtam, hogy Magyarországról. Már éppen kezdtem volna a szokásos körítést, hogy „ez egy kicsi ország Közép-Európában, nem nagyon szokták tudni, hol van, a fővárosa Budapest, nagyon szép város, bla-bla-bla...” Félmosollyal szakított félbe, hogy ő tudja, merre van Budapest. Azt hitte, londoni vagyok, mert útbaigazításra lett volna szüksége. Hamar visszakoztam, hogy csak nem régóta vagyok itt, nem ismerem annyira a várost. Látta az asztalon a latte mellett az útikönyvet, - mindig cipelem magammal – és mosolygott . Hogy ugye én is turista vagyok. Hát... – vontam meg a vállamat – sokszor úgy érzem magamat.

Akkor már nem is tudtam neheztelni rá. A közvetlen kedvessége, a sokatmondó mosolya – valahogy kiradírozták a méltatlankodást belőlem. Olyan – könnyűnek tűnt fel minden, pedig odakint még mindig acélszürkébe hajlott az égbolt. Kérdeztem, ő honnan származik. – Argentínából – felelte még jobban mosolyogva, és onnantól ömlött belőle a szó. Az előző három hónapot Svájcban töltötte, baby sitterként. Panaszkododt, mennyire nem becsülték meg, cselédként tartották, alig akarták megfizetni, erre fel kiette őket a vagyonukból.  Most átutazóban van Londonban, öt napot tölt itt, és utána repül Moszkvába, ahol hostesskedni fog. – Ez aztán a kalandos élet, - mondtam neki. Jóízűen nevetett, és elmondta, milyen körülmények között lakik itt Londonban. Egy olcsó szálláskereső oldalt talált, ahol vadidegenek osztják meg a szobájukat a kispénzű utazókkal. Valami rémlett, hallottam már erről. Ráírta a múzeumi kalauzra a weboldal címét, hátha szükségem lesz rá. www.couchsurfing.com Őt egy ausztrál fiú fogadta be. Az első este az volt az első kérdése a sráchoz, hogy nem fél-e attól, hogy mondjuk sorozatgyilkost enged be a lakásába... Ezen szintén jót derült. Aztán azon morfondírozott, hogy Moszkvában miként fog eltévedni, mert Londonban már párszor sikerült neki a pár nap alatt. Elképzelte magát a moszkvai metróban, ahogy próbálja kisilabizálni a ciril betűket, majd kézzel-lábbal magyarázza, hogy a Vörös térre akar eljutni...

Mesélt, mit mesélt? áradozott. Mosolygott, mit mosolygott? nevetett, folyamatosan. Látszott rajta, hogy bármerre is veti a szél, megállja a helyét, nem esik kétségbe, boldogul. Lerítt róla, hogy próbálja az élet napos oldalát meglátni mindig, vagy inkább - ÉLVEZI az életet, történjen bármi.  Ahogy ott csacsogott és kevergette a forró csokoládéját, a kisugárzása felmelegített maga körül mindent – engem is. Nem tudom, milyen gondolatok futottak át az agyamon, és hogyan jutottam el végül valamiféle érthetetlen NYUGALOMHOZ. Valahogy már nem aggódtam, és tényleg nem értem az okát. Valahogy – elmúltak a kétségeim. Valami olyasmit éreztem, hogy SIKERÜL. Hogy mi – azt nem tudom. Figyeltem magamban ezeket a furcsa reakciókat, mire megkérdezte, hogy velem mi a helyzet.

Az igazat mondtam neki – nem szeretek itt. Nem tudom megszokni. London túl hangos, túl zsúfolt és túl „sokszínű” nekem. Az időjárás elveszi a maradék életkedvemet is. Sok szép és jó dolgot láttam, látok itt, de úgy érzem, ez nem igazán az én helyem... Tudtam volna még folytatni ezt az indokolatlan magyarázkodást, de egyszer csak félbeszakított, és annyit mondott: „Que fluya!” – micsoda? – kérdeztem. „Que fluya.” – és leírta ezt is a térképre, aztán elmagyarázta. - Mi, argentínok, az ilyen helyzetekben csak annyit szoktunk mondani, hogy ’que fluya’, ami  szó szerint azt jelenti, hogy „hadd folyjon!”, ami annyit tesz, vigye el a víz a hullámok hátán, fújja el a szél, messzire tőled. Vagyis ami NEM MEGY, csak hadd menjen. ENGEDD EL. – mosolygott újra. Megköszönte a beszélgetést, minden jót kívánt nekem, és nyugodtan indult az útjára – mint aki valamiféle küldetést teljesített be. 

Amikor eltűnt a teraszajtón, döbbentem csak rá, hogy még a nevét sem tudom. Még csak nem is fényképeztem le, én, aki mindent dokumentálok, és meg sem kértem egy közös fotóra. Hát hogy van ez... csak eltűnt hirtelen, ahogyan érkezett. Ahogyan az égi tünemények, a hírhozók vagy az (őr)angyalok szoktak. Csak ezt a két szó maradt utána, meg az a bohókásan megfordított két felkiáltójel: "!Que fluya!” 

Utószó: a monitoromon van egy kis on-line jegyzetfüzet, melynek felső sorában egy mondat látszik: „engedd el, hogy élhess tovább”. Nem is tudom, honnan van, talán egy újságcikkből vagy beszélgetésből szedtem. Mintegy figyelmeztetésül írtam ki magamnak, szemembe ötlik minden alkalommal. Valahogy éreztem, hogy megszívlelendő jótanács lesz ez, jó és rossz időkben egyaránt. Az ismerőseim üzenőfalán időről időre felbukkan egy ismeretlen, zen idézet: ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek. Régóta érzem, hogy szinte mantraként követnek engem ezek a szavak, vagy inkább a jelentésük, amiket magunkban hordoznak. Most is a legjobb időben találtak rám és erősítettek meg, pont, amikor szükség volt rájuk – egy hívatlan, kalandor és világjáró, nevetős angyalféle tolmácsolásában. 



3 megjegyzés:

  1. Vannak ilyen tipusu emberek akik ezt a "megérintett egy angyal" érzést váltják ki belőlünk. Jó hogy találkoztatok. És jó hogy hagytad hogy megérintsen. :-)

    VálaszTörlés
  2. tetszett ez a bejegyzés :) mást nem mondok... :)

    VálaszTörlés
  3. Igen, Lányok. Ez egy különleges pillanat volt. Erős jelenlét, mélységes rácsodálkozás. Azt hiszem, az ember ilyen nüansznyi élményekre emlékszik vissza utóbb. Próbálom ebből is kihozni a legtöbbet. Ja... és nagyon szeretnék megtanulni spanyolul. :)

    VálaszTörlés