Szerelmem, Brighton...

A Jóistenke bizonnyal jókedvében teremtette Brightont, hogy asszonta magában: „na, itt van nektek egy kis smaragdzöldbe hajló tenger, no nem túl meleg, annyira azért ne érezzétek jól magatokat! Kaptok még napsütést, barokkos felhők közül előbúvót, ha jók lesztek ( - mert a Jóisten tudta, hogy lesz majd egy barokk korszak, melynek bodros felhői igen híresek lesznek majdan...). Adok még egy kicsinyt Dover fehér szikláiból, meg kavicsos strandot, mert jót tesz egy kis talpmasszázs mindenkor. Tiétek még a sok szélbe vijjogó szabadszellemű sirályom, hogy hirdesse nektek az élet gyönyörűségét. Lesz még később csinos kis óváros, hogy kószáljatok a girbe-gurba sikátoraiban, meg palota, hogy adjatok a romantikának... végül pedig „fish and chips”- megfizethető áron! Megbecsüljétek Brightont, az én kis ékszerdobozomat!”

Ezeket gondolhatta a Jóisten magában, de ha Ő nem, nekem bizonyosan eszembe jutottak e kis tengerparti városka érdemei, ahogy sétálgattam benne. Mert hogy annyira „egyben van” benne minden... A parti panoráma olyan méltóságteljesen tárult elém, mintha egy paradicsomi szcéna kellékei tornyosultak volna előttem. A fehéren fodrozódó hullámok közé csak az igen bátrak – és hidegtűrők! – merészkedtek, meg a csodás sirályok... Nem tudtam betelni a hatalmas fehér-szürke madarakkal, akik a levegőben vitorlázva feszültek neki a szélnek... érződött, hogy élvezik a sós illatot, a hullámok hangját, az emberek zsivaját.

Brighton legmegkapóbb nevezetessége a híres móló. Imádom az olyan helyeket, ahol változtatás nélkül lehet filmet forgatni, ha valaki a múlt század elejéről – és az én generációm még az 1930-40-es éveket érti ez alatt! – szeretne filmet készíteni.  Rajongója vagyok a David Suchet féle Poirot feldolgozásoknak, nos, az egyik részt Brightonban forgatták. Számomra külön élmény azokon a helyeken megfordulni, ahol a kedvelt történeteim, könyveim és filmjeim játszódnak. A mólón való hosszas időzés igazi élvezet. A szél cibálja az ember haját, a tenger finom sós illata összevegyül a finom belga palacsinta és a klasszikus „fish and chips” ínycsiklandó szagával. A mólón végig régi kék-fehér csíkos fa nyugágyak vannak kirakva, melyeket bárki használhat. A séta végül egy kicsit nem odaillő vidámparkba fut bele, bár annak is megvan a hangulata, ha valaki „kileng” a végtelen víz fölé, amikor felül egy-egy gyomorforgató körhintára.

Brighton tengerparti sétánya igazi békebeli, klasszikus hangulatot idéző promenád. Visszafelé sétálva az állomás felé, szinte egyből belebotlunk a Royal Pavilion-ba, melynek sajátságos a hangulata. Olyan ez, mint egy kis „instant” Taj Mahal, és a kissé kétes esztétikai értékéhez inkább hozzáad valamit az a tény, hogy György király idején a „dirty weekend”-ek, vagyik „piszkos hétvégék” – ergo: titkos találkák, légyottok és viszonyok kedvelt helyszíne volt a Királyi Pavilon. Kissé balra sétálva egyből az óvárosba jutunk, ami egyszerűen elbűvölő. Korabeli házacskák feszülnek egymásnak, színesre festett, Dickens idejében divatos, nagy osztott ablakú boltocskák bújnak meg a szűk sikátorokban. Akármilyen apró, el lehet tévedni a városrészben, de előbb-utóbb visszajutunk a tengerpartot az állomással összekötő fő sétányra.

Brighton pontosan olyan, mint amilyen városkát vágytam magamnak Angliában. Minden adott, ami ahhoz kell, hogy élvezhető és élhető! normális életet éljen az ember. Tenger, móló, óváros, vidéki hangulat, palota. Mindössze egy órányi vonatútra van Londontól. Hónapokkal ezelőtt itt kellett volna kezdenem.  Azóta persze azt hallottam, hogy Brightonnál csak szebb tengerpartjai és tengerparti városkái vannak az országnak. Köszönöm, nem kell. Én beérném ennyivel is. Bőven.