2011. augusztus 24., szerda

Ősz a Csontok Dombján



Londonban tegnap begázolt az ősz. Igen, nyoma sincs benne Ady párizsi őszének finom szimbolizmusának. Furcsa, de hetek óta azt hallom londoni – sőt, dublini –ismerősöktől, hogy vége van a nyárnak. Vége van...? – tűnődöm el – hiszen ÉSZRE SEM VETTEM, hogy igazi nyár lett volna... Budapesten tombol a kánikula. A Lányom rettenettel szavalja nekem, hogy holnap 37° lesz Magyarországon. Én iszonyodva válaszolom neki: holnap 17°C lesz Londonban... Valahol tényleg nem felérhető ésszel, nekem legalábbis nem. Földrajzilag nem egy óriási távolság, mégis egy teljesen más világ... mindenféle szempontból...

Az előrejelzés szerint ma az utolsó bágyadt augusztusi napsugarak simogatták az arcomat. Nem szándékosan vitt a lábam oda, ahova eljutottam végül. Észak felé buszoztam, mert még nem nagyon jártam arra, és egyszer csak díszes kapu előtt lassított a doubledecker. A kapu felett régies betűkkel kőbe vésve: Bunhill Fields. London egyik legrégebbi temetője ez, régóta szerettem volna meglátogatni. Furcsa, hogy miközben magamban temetem az idén át nem élt nyarat, és lelkemet készítgetem az őszre, belefutok a „Csontok Dombjába” (bone hill). Egykor tömegsír volt ez a csendes és ódon liget, évszázadokkal ezelőtt hantolták ide a londoni pestisjárvány áldozatait. A Bunhill Filds soha nem volt felszentelve, vagyis a 19. századig az egyházon kívülieket és a metodistákat temették itt el. Itt nyugszik William Blake is - miatta szerettem volna ide eljönni -, a látomásoktól zilált költő-festő zseni, aki misztikus lírája mellett nagyon is reális szemmel látta szülővárosát, Londont.

„Sikátor mélyén lépdelek
A Temze partjához közel,
 És minden arcon jel remeg,
 Bűn és bánat marta jel.
 Gyerekhangból, ha fél, cseng,
 S ha jaj sikolt a férfiból,
 Panaszból, átokból, ha zeng,
 Az értelem bilincse szól.
 Kéményseprő hangja száll,
 S templomot rémítve kél,
 Omlik paloták falán
 Zsoldos hangja, mint a vér.
 És hallom, amint éjféltájt
 Ifjú szajha csecsemőt
 Átkoz és dögvészt kiált
Megposhadt hitvesek előtt.”
/London-  ford: Radnóti Miklós/

Blake sírköve előtt mindig van virág, nem úgy, mint Daniel Defoe obeliszkje előtt. A világutazó Crusoe és kalandor Moll Flanders kitalálóját szintén a Csontok Dombján helyezték örök nyugalomra. Hajdanán hatalmas mocsár és lápvidék húzódott itt. Sokezer nonkonformistát temettek ide, akik az anglikán egyházon kívül gyakorolták vallásukat. A Bunhill évszázadokig szenteletlen hantjai között ma mókusok és galambok őrzik a halottak nyugalmát. A sírkert csendes és méltóságos magányából az életbe ráncigál vissza a temető élénk faunája, mely végigköveti a sétálót az útján, és nem engedi szomorkás áhítatba merülni. Talán jobb is így. Az elfakult sírkövek, a mohaborította kripták, nehéz időktől ferdült keresztek között bolyongva az ember könnyen ráébred múlandóságára, létének kicsinységére a Végtelen Nagy Világegyetemben. Mélyen melankolikus, de mégis szépséges a Csontok Dombja, és talán nincs is méltóbb hely az albioni „alignyár” temetésére, mint a Bunhill. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése